Tavaly, az ősz elején, arra a bizonyos szeptember 11-ei napra esett az az Udinese elleni találkozó, ami, így utólag már nyugodtan kimondhatjuk fordulópontot jelentett a Milan életében. Onnantól kezdve egy olyan sorozatot épített a klub, amely képes volt arra, hogy ennek az idei, nagyon kiegyenlített olasz pontvadászatnak egyik, akár bl-helyért is harcoló csapatává tegye. Kötelező győzelmek, hihetetlen fordítások, nagyon komoly skalpok eközben egyaránt bekerültek a kalapba, úgyhogy a genovai kirándulás alkalmával összehozott betlire nem is igazán gondol senki rosszallóan, mert az inkább egy törvényszerű botlás volt, aminek valahol össze kellett jönnie. Mindent egybevéve egy igazán szép bő három hónapot kaptunk mi Milan szurkolók a csapattól, aminek a végén a csúcsdísz is felkerült a karácsonyfa tetejére a Juventus döntőben való legyőzése nyomán, de mikor már azt hittük emelhetünk a várakozási szintjeinken, amikor úgy nézett ki, hogy tarthatja a csapat a lendületét, akkor megint megtört valami, előtörni látszik a fáradtság és nagyon gyorsan visszazuhantunk a már jól ismert medrünkbe.

A Szuperkupa megnyerése után egy még többnyire mindig küzdő, de minden tekintetben fáradt, figyelmetlen, meccsek elején álmos Milan az, amire emlékezni tudunk és arra az említett dátumra visszautalva, pont úgy csuklik éppen most össze a Rossoneri szezonja, mint ahogy azok a szerencsétlenül járt ikertornyok, és most valahogy nagyon nehéz elképzelni, hogy ezt a folyamatot igazán meg tudja állítani a Milan. Az őszi Zebrette elleni hazai bukta után még nem tudhattuk igazán, mennyire is tud majd összeállni Montella keze alatt a keret, így joggal éltük meg nagy meglepetésként az utána következő időszakot, de sajnos azt kell, hogy írjam, közel sem volt akkora ajándék, mint amilyet az okozna, ha ez az Udinese elleni kudarc is az, vagyis fordulópont lenne. Sem az előjelek, sem a körülmények, sem az újra – még januári szinten is – értékelhetetlen mercato nem tudja gyengíteni ezt a kijelentésemet és akkor még Bonaventura elvesztését meg sem említettem. Ő bizony GigiD és Paletta mellett az idei Milan legfontosabb  elemeinek egyike, a támadásépítés tekintetében pedig ő volt ’A’ játékos, a legmeghatározóbb szereplő.

Összegezve a mercatót, érkezett Storari, Ocampos és Deulofeu – természetesen mindegyik kölcsönben – távozott végleg Luiz Adriano, kölcsönbe Gabriel és Ely, valamint kölcsön és bizonyos feltételek teljesítése esetén kötelezően érvénybe lépő opció mellett Niang. Ne csűrjük-csavarjuk, ez bizony lónak a fasza, abból is a leggörbébb! Egy olyan csapatnál meg főleg, amelyik – érthető okokból ugyan, de – 15 játékossal vitte eddig a szezonját, amelyből ugye, most kiesett 2 alapember meg az a félkegyelmű Niang is. Jött ugyan az a „méregzsák” spanyol (értsd: dulifuli), akiről mindenképpen el lehet mondani, hogy igazi erősítés lehet a Milan számára, nem egy kiforrott, érett játékos, de Nianggal mérlegre téve már az összehasonlítás gondolata is büntetendő kellene, hogy legyen. Csak hát ugye én – és gondolom még rajtam kívül több millióan – ezt úgy gondoltam, hogy Bonaventurával együtt, azon az oldalon, Jack előtt. Na, abban lett volna erő és lehetőség, de ugye ezt a verziót baszhatjuk! Még így is beválhat a spanyol – véleményem szerint be is fog – de nagyon más szint Bonaventurát is pótolva meghatározóvá válni (nem is fog menni neki), mint az ő segítségével egy rohadt nagyot robbanni!

Locatelli látható és előre prognosztizálható fáradásával a középpályánk a még erőtlenebbé alakulás útján is szépen elindult, Kuckát leszámítva nincs emberünk abban a csapatrészben, akit zokszó nélkül felküldenék bármikor a gyepre, de ő meg ugye nem az a Playmaker típus. Ennek ellenére még így is a Milan legfontosabb szereplői között kell számon tartani, ezt egyébként egész éves teljesítménye és statisztikái is alátámasztják, mert Jack, Suso, GigiD és Paletta mögött bizony ő jön a sorban, ha azt is figyelembe vesszük, ki hány szereplésnél tart a szezonban. Manuelre kicsit visszatérnék még ha nem is leszek túl népszerű ezzel, mert a legutóbbi meccsünk összefoglalójában Dani barátom egy kicsit számomra túlzóan védte a vereségünkben leginkább részt vevő fiatal titánunkat. Tény, hogy nem kész játékos, tény, hogy hirtelen nagyon magasat ugrott a ranglétrán, tény, hogy fiatal és fog még bőven rossz megoldásokat választani, de, amit ő elkövetett Udinében az egyenlítő gól előtt az nem hiba, az főben járó bűn, az ő – vagyis az olasz futball legnehezebb – posztján kiváltképp. Az, hogy igazi nyomás nélkül (5 méterre volt tőle a védő, amikor elhagyta a lábát a labda) saját térfele közepén, úgy hogy Ronaldinho módjára oda sem néz, passzol egy olyan pontra a pálya hossztengelyének közelébe, aminek 8-10 méteres sugarában nincs Milan játékos, majd utána még volt esélye rá, hogy felrúgja egy sima sárgáért azt, aki lefülelte az „átadását” (oldalról csúszhatott volna, nem hátulról) de nem tette, az több, mint hiba, ennyi erővel direkt is rúghatott volna egy öngólt. Ha legalább odanéz, ha legalább van rajta nyomás, de leginkább ezek összessége, akkor nem veszem elő, akkor hiba, levadászták, kész, de ez így nem az. Ha a mi fiunk, ha nem, ha felkúrta Buffonnak, ha nem, ha 19 éves, ha nem! Ez flegmaság volt, semmi más!

A hátsó alakzat széleinek „hatékonyságáról” ezek után már meg sem emlékeznék szívem szerint, de Jack kiválásával, valamint a Milan gödörbe kerülésével várhatóan ez is sokkal jobban éreztetni fogja hatását a továbbiakban. Jelenlegi csapatkapitányunk teljesítménye az idény egészét – főleg az utóbbi időket – nézve számomra egy ötös skálán sokkal inkább az egyhez van közel, mint mondjuk a háromhoz. Bal oldalon pedig az általam preferálandó Antonelli ilyen-olyan tényezők miatt csak epizódszereplőnek számított eddig a bajnokság során – ezzel azt is elmondtam, hogy a most egy időre kidőlő De Sciglio kollégával sem voltam megelégedve. A védelmet – ki gondolta volna – teljes egészében Paletta (Kucka és GigiD) tartja egyben Romagnoli mellékszereplése mellett. Ez az utóbbi időszakra különösen igaz. Úgyhogy ezek alapján nem nehéz megállapítani, hogy bajban van a Milan és egy korrekt ’Menekülés a Győzelembe’ című vetítés lesz itt vasárnap ebéd tájékán, mintsem egy mezei Milan-Sampdoria, aminek nehézségéről csak annyit, hogy épp a legutóbbi fordulóban szúrta át a farkasok páncélját következő ellenfelünk.

A villámgyors Muriel és a mindig félünk tőle Quagliarella által fémjelzett csapatot fogadja tehát a Milan hazai pályán, vasárnap 12:30-kor, és itt és most kell, hogy töredelmesen bevalljam, hogy rohadt nagy nulla fogalmam van arról, hogy mi értelmeset tudnék írni a meccsel kapcsolatban. Nehéz elképzelni, hogy ne spanyol szárnyak fogják közre Baccát, középen Kucka, Locatelli, Pasalic és Bertolacci a legesélyesebbek rá, hogy a hármas tagjait adják, de hogy a balhátvéd posztot ki fogja elfoglalni, arra még tippelni sem mernék, ha nem tudnánk, hogy Luca újra a sérülés útjára lépett. Így nincs más hátra, Vangioni jön elő a ködből feljebb tornászni az eddigi 20 körüli játékpercei számát. De ez mindegy is, bárhogy is lesz, ez már nem csak egy olyan „sima” fontos meccs, amilyenekre volt már példa ebben a szezonban, ez a meccs konkrétan végérvényesen véget fog vetni (felesleges a feltételes mód, ezen nincs mit ragozni) a Milan szezonjának, amennyiben nem nyeri meg azt! És tényleg sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, hogy erre jó esély is van! Vasárnap 12:25 DS1, ennek hiányában ITT és ITT találhattok online lehetőséget arra, hogy megnézzétek lesz-e még értelme a továbbiakban is Milan meccset nézni a szezonban.