Az őszi derbi után kevesen gondolták volna, hogy lehet fokozni a "Dárdai-faktort", a drámát, szombat délben mégis sikerült. A Milan a hajrában, gyakorlatilag az utolsó utáni lehetőséget megragadva egyenlített, és a körülményeket figyelembe véve, ezt akár győzelemmel felérő döntetlennek is nevezhetjük.

Nyilván egy derbire mindig úgy megy az ember szurkolóként, hogy jó lenne megnyerni. Pláne ha még komolyabb tétje is van a dolognak. A Milan játékosain érződött is ez a mentalitás, különösen az első percekben, amikor a szokatlanul magas letámadással rendre sikerült az Inter labdakihozatalait megzavarni. Rögtön az elején ki is alakult egy olyan akció, ahol három Milan játékos is betalálhatott volna - ezek közül Deulofeu és Bacca ziccerben hibázott - és ígéretesen nézett ki a játék. Azért a gyengeségek is gyorsan felszínre kerültek, Perisic játékával Calabria egész meccsen nem tudott mit kezdeni, szinte minden veszélyes akció az ő oldalán futott.

Legyünk őszinték: az Inter kontráiban volt bőven lehetőség, néhány húzásból viszonylag gyorsan értek fel a kapu elé, ahol rendre sikerült emberelőnyös szituációkat kialakítani. Szerencsére nem voltak különösebben pontosak, Icardi például Baccát másolta az egyik nagy helyzetnél, ezúttal nem a jó értelemben. Közben persze a Milan mezőnyfölényéből is voltak helyzetek - Deulofeu egyszer a kapufáig jutott, egy másik szólója után pedig addig vitte a labdát, amíg Handanovic le nem lopta a lábáról a tizenhatoson belül.

A 36. percben aztán Candreva kapott remek labdát, és erősen kiszorított helyzetből valahogy sikerült is kapura emelnie, ami utat talált Donnarumma kapujába. Sokadig újranézés után sem tudnám megmondani, hogy hibáztatható-e a találatért - Candreva váratlanul, jó ütemben lőtte el - de azért azt hiszem abban egyetérthetünk, hogy ha megkapja a csúcsgázsit, akkor ezeket fognia kell. Márpedig jelenleg úgy néz ki, hogy a kínai projekt egyik elsődleges célja a fiatal olasz kapus megtartása, és Raiolát ismerve meglepetés lenne, ha évi 5-6 millió alatt maradna a fizetése. (Aminek nem feltétlenül lennék nagy híve, de inkább itt kapja meg, mint máshol.)

Szerencsére a bekapott gól után nem keztek el fejetlenül rohanni előre Baccáék - egy azonnali gól alighanem teljesen demoralizáló lett volna - a 44. percben viszont így is megtalálták a második gólt, ezúttal Icardi értékesített egy szépen végigvitt kontratámadást. Úgy tűnt, az Inter eldöntötte a meccset, de persze láttunk már a Milantól hasonló produkciót.

A második félidő forgatókönyve annyiban változott, hogy a Milannál nagyobb hangsúlyt fektettek a labdatartásra, közben pedig Pioli visszarendelte a csapatát. Volt értelme ennek, azt nem egyszer láttuk, hogy felállt védelem ellen nem megy a csapatnak, és akkor van esély a gólszerzésre, ha lendületből indulhatnak a támadók. Az Inter remekül szűkítette a területet, és miután a beadások sem működtek igazán, és a meccs hajrájáig nem sok jele volt a fordításnak.

A meccs krónikájához tartozik, hogy Montella előbb Locatellit, majd Lapadulát és végül Ocampost küldte be - azaz mindegyik cserével valamivel támadóbb lett a csapat felfogása. Ezzel már szinte megszámlálhatatlan támadó volt a pályán - na jó: két középcsatár, két szélső és egy támadó középpályás - ami egyrészről azzal kecsegtetett, hogy valamelyik beadásnál sikerül Milan játékost találni, másfelől viszont a kontrákkal szemben iszonyatosan sebezhetővé tette a Milant. És ezért bizonyos jogosan lehet dühös minden Inter-szurkoló, mivel ezekből a lehetőségekből elég lett volna egyet berúgni, és megvan a meccs. Ehelyett...

Előbb Romagnoli szerezte meg első Milanos gólját - jókor! -, majd a 97. percben Locatelli fejelte Zapata elé (ha jól rémlik) Suso szögletét, a kolumbiai pedig akrobatikus mozdulattal emelte a kapuba a labdát. A gólvonal-technológia jelzett, a meccs véget ért: 2-2. Igen: Orsato rengeteget hosszabbított, amiben persze az is benne van, hogy rengeteget állt a játék - egészen pontosan két percet a ráadásában. A felvételeken egyébként jól láthatóan előre jelezte, hogy ha ennyire lassan sétál le a pályáról Candreva, akkor ő azt vissza fogja adni. (Ebben egyébként a Juve elleni meccsen sem hibázott a játékvezető, Sosa kiállítása rengeteg időt vett el, inkább a büntető jogossága volt megkérdőjelezhető.)

A mérkőzés képe alapján egyáltalán nem volt irreális a döntetlen, egyszerűen a Milan pontatlanabb volt a kapu előtt az első féldiőben. Egy dolog azonban ismét bebizonyosodott: ezt a csapatot nem lehet leírni vesztes helyzetben, és a játékosok is elhiszik, hogy van keresnivalójuk akár az erősebb olasz csapatok ellen is. És ebben nem lehet megkerülni az edző szerepét, a hajrában mutatott mentális erő ugyanis szinte egész szezonban a csapat sajátossága volt.

Ne becsüljük le a derbi erejét sem: amikor novemberben találkozott a két csapat, akkor az Inter tudott a hajrában egyenlíteni, náluk volt a mentális előny. Jött is utána egy hosszú, kifejezetten erős széria, a Milan viszont kisebb gödörbe került. Nem állítható, hogy pont a derbi miatt történt ez, de biztosan adott némi önbizalmat az akkor igencsak ramaty állapotban lévő csapatnak a pontszerzés, ahogyan a Milan fejekben is megjelent, mennyire közel volt az áhított győzelem. Most ha lehet, még inkább katarktikus volt a vége Milanos szemmel, és még demoralizálóbb Interessel.

Most tényleg minden adott, hogy jól zárja a Milan az évet.