A Milan jött, látott és a 89. percben szerzett Bacca góllal még győzött is. Röviden így lehetne összefoglalni a Cagliari elleni mérkőzést, ami a 2017-es év legrosszabb, de egyben legjobb Milan-performansza is volt.

A mérkőzés legmeglepőbb pontja talán épp a felvezetőben dicsért Cagliari stílusa volt, szokásukhoz mérten ugyanis sokkal többet és mélyebben védekeztek. Érdemes összehasonlítani például a Napoli elleni meccsüket, ahol láthatóan a két támadó sokkal előrébb helyezkedik, és a 4-3-1-2 posztjai is jobban kirajzolódnak. A változásban természetesen Borriello sérülése is benne volt, aki nem 100%-an várta ezt az összecsapást, így csak a kispadon maradt számára hely. Mindenesetre azzal, hogy Farias került be a csapatba, sokkal mélyebben helyezkedett a csapat - bár azzal például vitatkoznék, hogy 4-5-1-es felállásban játszottak volna, márpedig a WhoScored és a Soccerway is ezt írja. Inkább volt ez 4-3-3-szerű megoldás, de abból is a defenzívebb fajta, Sau például szinte már középpályásként elkérte a labdát és a két gyors szélsőt próbálta játékba hozni a kontráknál.

Balra a Napoli, jobbra a Milan elleni meccs látható.

Ez egyben azt is jelentette, hogy a Milan dominálhatta a meccset, és az idei átlaggal ellentétben a kapura lövések tekintetében jelentős volt a különbség az ellenfélhez képest, a Baccáék 29 alkalommal próbálkoztak a 7 ellenében, apró szépséghibája a dolognak, hogy ebből 4 talált kaput. Úgy is mondhatnánk, ezen a mérkőzésen a Milan játékosok voltak a Star Wars rohamosztagosai, sokat próbálkoztunk, de találat a legritkább esetben volt.

(Ha valakinek esetleg nem lenne meg, 45:50 körül keresse. :D )

Érdekességként jöjjenek a legaktívabb játékosaink lőlapjai.

• Bonaventura 4/0
• Locatelli 5/1
• Suso 5/1
• Bacca 4/1
• Niang 6/0

Már ezek alapján is egyértelmű, hogy ez a meccs bizony nem a látványos támadójátékról szólt, de legalább elgondolkodtatott a mérkőzés, érdekelne ugyanis, hogy Niang hat próbálkozásában, benne van-e az, amelyikből végül bedobás lett.

A pocséknak tűnő támadójáték összességében mégsem volt teljesen vállalhatatlan, sokkal inkább nevezném reménytelenül pontatlannak. Azt ugye mondani sem kell, hogy a szélek kihasználása fontos a Milan játékában, innen készítjük elő a támadások jelentős részét, de a játéktér megnyújtásában is fontos szerepe van. A Cagliari ellen pedig statisztikailag is egyértelmű mi volt a szándék, a baj csak az, hogy ezen kívül más ötlet nem nagyon merült fel a jelek szerint. Ennek a lényegét így lehetne összefoglalni: hozzuk ki a labdát, játsszuk ki szélre, adjuk be. Vége. Saját számításaim szerint 45 beadási kísérlete volt a csapatnak - igen, minden második percben próbálkozunk egyel - ebből 11 talált Milan játékost. Két dolgot emelnék ki innen: 1. De Sciglio állítólag négy kísérletéből három pontos volt (őszintén meglepett, mert a képernyőmön kifejezetten gyengének tűnt); 2. Suso, aki nem kevesebb, mint 18 középre lőtt labdával próbálkozott, amiből három volt pontos. A spanyol egyébként nem játszott különösebben jól, de védelmében jegyezzük meg, hogy volt pár olyan beadása, ami kifejezetten veszélyesen suhant el a Cagliari kapuja előtt, de senki nem érkezett jó ütemben.

Szóval kissé állóháború-szerű volt a mérkőzés, a Cagliari hősiesen védte a tizenhatosát - hangsúlyoznám, a Serie A legrosszabb védelmével - a Milan rohamosztagosai pedig lelkesen, de teljesen hatástalanul lövöldöztek mindenfele.

Montella szokása szerint a véksőkig kivárt az egyébként egyértelmű cserével - és pályára érkezett Lapadula is, de nem Niang vagy Bacca helyett, hanem Pasalicot váltva - ezzel pedig az utolsó tíz percre 4-2-4-gyel rohamozott a Milan. Ennek megvolt az az előnye, hogy labdabirtoklásban nem tudtak emberelőnyös helyzetet kialakítani középen - előtte 80 percen át, Baccát két védő őrizhette - így viszont két, tizenhatoson belül átlagon felüli hatékonysággal rendelkező csatárral kellett küzdeniük. A gólt épp ez a két játékos hozta össze - persze a Cagliari védelem és Fortuna hathatós közreműködésével - Lapadula erőszakos játéka után valahogy Bacca elé keveredett a labda, a kolumbiai pedig legyen bármennyire is szar formában, ha a tizenhatoson belül ennyire jó helyzetben kapja a labdát, az még mindig gólt ér.

Tekintve, hogy ekkor már a 89. percben járt a találkozó, jóformán esélytelen volt a Cagliari egy rohamra - ha erejük lett is volna, idejük már biztosan nem maradt - így aztán 2016 őszének sormintáját folytatva, ezúttal is szoros mérkőzésen tudott nyerni a Milan.

Így a poszt végén még három játékost emelnék ki: Palettát, Romagnolit és Locatellit. Bár a labdabirtoklás alapján úgy tűnhet, nem sok dolguk volt, a jó teljesítményük nélkül gondban lehetett volna a Milan. Csakhogy az idei szezonban őrületesen jó Paletta (higgyétek el, én gondoltam volna utoljára, hogy ezt a mondatot leírom) és a mellette szinteket lépő Romagnoli is tanárian takarított, Locatelli pedig összesen 8 labdaszerzéssel járult hozzá a sikerhez. Fiatal - 19. születésnapját épp nemrég ünneplő középpályásunk ráadásul úgy mozgott, ahogyan egy registától várja az ember - 83 passza volt - ebből 10 hosszú átadás, amiből 7 pontos is volt - és még két kulcspasszt is kiosztott. Ebben a tekintetben egyébként belső védőink is dicsérhetők - Paletta 64 passzából 90% pontos volt, hosszú átadásainál pedig 11/8-as mérleget hozott össze. Romagnoli pedig 79-szer passzolt, 92%-kal és 11/7-tel a hosszú átadásoknál.

A program innentől kezdve meglehetősen sűrű, csütörtökön Miha Torinója ellen olasz kupázunk hazai pályán, hétfőn bajnokin is összecsaphatunk ellenük, szombaton meg már a Napoli elleni találkozó vár Montella csapatára, így nehéz hét vár a srácokra.

Végezetül jöjjön néhány érdekesség az acmilan.com jóvoltából.