A Napoli megszakította a Milan szeptember 11-e óta tartó hazai veretlenségi sorozatát és ezzel, valamint, hogy a Laziót leszámítva ismét mindenki nyert a tabella első harmadában, most először nagyon fájdalmas ránézni a tabellára a szezonban. Az elmaradt meccsünk innentől már nem egy plusz esély, hanem egy kötelezően megnyerendő jellegű összecsapássá formálódott, mert, ahogy felvezetőnkben is rávilágítottunk a déliek elleni meccs elvesztése valóban komoly hatással bírt a helyzetünkre. Most, akárhogy csűrjük-csavarjuk, nagyjából azt mutatja a tabella, hogy hiába játszunk, szervezettebben, itt-ott szebben, hatékonyabban, szerethetőbben, mint az utóbbi években, ugyanott tartunk összességében, mint amikor ez nem így volt. Ezt a képet az némiképp tudja árnyalni, hogy nem egy megszokott dolog az olasz bajnokságban, hogy egyszerre ennyi csapat legyen képes a meccsenkénti két pontos átlag elérésére, vagy annak közvetlen közelében lenni, de az igazság az, hogy így is, úgy is az van, hogy a Rossoneri a 7. helyre csúszott vissza a tabellán pillanatok alatt.

Őszintén nem is gondolom azt, hogy rosszul játszottunk az elején, egyszerűen egy nagyon akaró, előrenyomuló Milan jött ki a pályára, amelyik annyira feltolta a védelmi vonalát, hogy egy, a kapujától majd 90 méterre történő labdavesztést is gólig tudott vinni az ellen. Ez össze is zavarta annyira a lelkes Milant, hogy jött is rá a második azonnal, ami azt eredményezte, hogy szűk 10 perc alatt megkreálta magának a csapat az újabb lehetetlen küldetését és még ebből is majdnem kirángatta magát. Ha úgy vesszük meg is tette, mert rettenetesen elkezdte kalapálni a nápolyi vonalakat, átvette izmosan a meccs irányítását és annak ellenére lepte meg a Napolit, hogy azok tök nyugodtan, a vezetés tudatában, egy jobb csapatként játszhattak. A szerencse viszont most nem állt a csapat pártjára Gómez és Pasalic fejesénél és ugye a Bacca ellen elkövetett szabálytalanság után elmaradt egy piros lap is a déliek számára, mert ha lefújta, márpedig lefújta, akkor az nem lehet kérdés, hogy milyen színű lapot kell felmutatni ilyen esetben.

A mérkőzés utolsó részében már nem tudta fenntartani a nyomást a Milan, ez visszavezethető a keretek és még inkább a kispadok közötti látványos különbségre, de legalább annyira most ezt Montella számlájára is kell írnom. Nagyon későn reagált Sosa fáradtságára és bevallom számomra az egész este legdühítőbb pillanata az első cseréje volt. A Bacca-Lapadula csere nekem azt sugallta, hogy ő a padról, nem tesz meg mindent azért, hogy összejöhessen a pontszerzés, posztra cserélt, ahogy egy perccel utána is, majd 6 perccel a vége előtt hozott Pasalic helyett egy támadót, akkor, amikor már szinte 0 esély volt arra, hogy ennek ráhatása legyen a meccsre. De ezzel együtt is, a Milan szombat este is megmutatta, hogy képes felvenni a kesztyűt, és bár most ez nem jelentett pontot, mégis bőven akadnak olyan részei a csatának, hogy a szurkolók dicséretét kiváltsák, mert, ahogy küzdött, ahogy kihúzta magát megint a mélységből ez a csapat, az bizony tiszteletet parancsoló. Az már nem annyira, hogy nagy százalékban sodorja magát ilyen helyzetbe a Milan vagy azért, mert alszik kicsit, vagy azért, mint ezen a derbin, vagyis, hogy túlontúl akart az elején és bátrabb volt a kelleténél.

Ha ezen tudna változtatni és nem csak egy félidő előnyt, meg gólelőnyt adva is bele tudná magát annyira hergelni a meccsbe a csapat, mint utána teszi, akkor biztos lesz még esélye visszakapaszkodni. Sok-sok meccsen jött vissza a Milan hátrányos helyzetből, most Montella helyében kiragasztanám az éppen aktuális tabellát az öltözőbe, mert arra ránézve, most az olyan képet fest, mint a 0-2 a Torino vagy épp imént a Napoli ellen. Ha valami, akkor ez segíthet abban, hogy kizökkenjen a csapat ebből a szokásos kezdési üteméből. Mert van ennek a csapatnak és egyéneinek célja, ha mondják, ha nem, ez már azt hiszem bőven kiderült ennyi meccs után, ahogy az is, hogy tud is küzdeni érte és biztos nem a 7. hely környékén akar végezni. Most úgy tűnik, itt az újév környékén beállt egy kis holtpont a pontok gyűjtögetésében, de ez nem kell, hogy feltétlenül nagyon mélyre nyomjon minket. Mert bár nem túl szép az a 1-2-2-es mutató az utolsó 5 bajnokit figyelembe véve, mégiscsak a Roma és a Napoli vert meg minket, Torinóban X-eltünk, ahol csak a Juve tudott még nyerni és otthon félig dobtunk egy meccset a Szuperkupa miatt az Atalanta elleni 0-0 alkalmával.

Ez közel sem egy vállalhatatlan eredménysor, értelemszerűen arra kevés volt, hogy megragadjunk vele a tabella közvetlen élmezőnyében. De menni kell tovább, bőven van még esély arra, hogy újra szorossá tegyük magunk számára is a versenyt, de ahhoz most már el kell kezdeni nyerni és közel sem könnyű a sorsolás a következő hetekre. Deulofeu érkezésével úgy vélem tudunk még egy kicsit előrelépni, egy igazán gyors, jól cselező, labdabiztos és beadni képes emberkével ez a csapat csak jól járhat még úgy is, hogy védekezésben kevésbé állja meg a helyét. Szerdán jön egy újabb Juventus elleni csörte, ezúttal a kupában és Torinóban, utóbbi előrevetíti, hogy alighanem számunkra most véget is fog érni ez a küzdelemsorozat, de ha már kétszer idén sikerült, illik megpróbálni harmadjára is, mert jelen helyzetben nem lenne előnyös, ha a Milan csak úgy dobná ezt a meccset. A Torino ellenit dobhatta volna, de az meg otthon volt, furcsa kettősség ez, mert most meg idegenben sem teheti meg a csapat. Vasárnap Udinébe látogatunk, ott lehet nyerni, kellene is, de ugye ha van mumusa a Milannak, akkor kicsi zebrák mindenképpen azok. Fejet fel, előre tovább, álljunk bele keményen a szezon utolsó részébe is, hasson ösztönzőleg ez kisebb visszaesés, legyen a Milan májusra még az eddiginél szerethetőbb, aztán hogy az mire lesz elég, majd a végén meglátjuk!