Pontosan egy héttel legutóbbi, kudarcba fulladt hadjáratát követően próbál meg szépíteni a Milan vasárnap, azon a bizonyos jókora, szurkolókat földhöz csattintó pofon, vagyis az Empoli elleni hazai zakó után. Tenné ezt meg majd a Crotone vendégeként, akikre nyugodtan rájuk lehet fogni, hogy az Empolival egy polcon vannak, közel hasonló helyzetben, igaz a kiesőzónában tartózkodnak. Emellett nagyon kapaszkodnak, az utóbbi 4 fordulóban 3 győzelmet – közte egy Inter elleni sikert – és egy döntetlent menekültek össze és várhatóan – már csak a hazai pálya miatt is – még az Empolinál is veszélyesebbek lehetnek. Ez főleg igaz akkor, ha visszaemlékszünk múlt heti popótágító meccsünkre, mert ott úgy kapott ki a Rossoneri, hogy közel sem az látszott, hogy egy mindent egy lapra feltevő, elszánt, nagyon küzdő, a bajnokság végére vért ivó és igazán acélossá váló szokásos kiscsapatos erényeket villogtató kéksereg tette farba a Milant.

Haloványan másnapos ábrázattal és bújtatott, de fáradt lelkesedéssel ültem le vasárnap délután a Milan soron következő bajnokija elé, minden kétséget kizárólag azt várva, hogy a standard meccselésünket félretéve, valahol az egyértelműségbe fordulva megnyerjük meccsünket! Ehhez képest egy mérhetetlenül értetlen, csalódott és földhöz csattant arccal kellett végül megéljem azt, hogy legalább egy dologban igazam volt, ez a Milan mindig, kivétel nélkül képes arra, hogy meglepetést okozzon. Hülyét csináltak magukból, hülyét csináltak a szurkolókból, de – ha megengeditek nekem ezt a kegyet – akkor leginkább belőlem csináltak egy faragott lónakafaszát. Az még hagyján, hogy a beharangban sima meccsként illettem a találkozót (valahol az is volt, simán kikaptunk), az is elhanyagolható, hogy önmagában a Zapata gólt, mint meccset nyerő tényezőt említettem ezzel a párharccal kapcsolatban, ahogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy a Fiorentina után rögtön, még egyszer összerakja magát az Empoli – pont 2-1-re nyertek megint csak, hogy tökre eltévelyedjek ebben is! Totálisan pofán lett baszva az egész beharangom, a személyem, de én vagyok a hülye, hogy leírtam, amit leírtam!

Nemigen lehetett volna annál jobb nem nyertes forgatókönyvet kitalálni a kínai korszak első meccsére, mint egy utolsó másodperces góllal egyenlíteni a városi derbin. Amellett, hogy ez az új vezetőséget és a játékosokat is nagyon komolyan kellett, hogy irányba állítsa, még a legfőbb riválist is a végletekig taglózhatta le. Egy ilyen töltés, mint amit Zapata gólja jelentett, még arra is alkalmas lehet, hogy az új vezetés hangoztatott terveinek megvalósítását is gördülékenyebbé tegye. Visszakapta a Milan a Juve ellen elvesztett egy pontot, és akkor még nem is sejthettük, hogy a lehető legjobb módon történt ez meg. Ugyanis az a helyzet állt így elő a 33. fordulóra, hogy a Rossoneri – csak a Fiorentina hathatós segítségével ugyan – elég komolyan le is rázhatja magáról a városi riválist. De, most már az a szituáció van, amikor nem nekünk kell az Interre figyelni, hanem nekik ránk, mi pedig foglalkozhatunk a saját dolgunkkal, amit ha csak minimálisan, a közeljövőre kihegyezve, a következő két forduló tekintetében megteszünk, az alapjaiban szabhatja majd át a tabella azon szakaszát, ahol a Milan tartózkodik.

Az őszi derbi után kevesen gondolták volna, hogy lehet fokozni a "Dárdai-faktort", a drámát, szombat délben mégis sikerült. A Milan a hajrában, gyakorlatilag az utolsó utáni lehetőséget megragadva egyenlített, és a körülményeket figyelembe véve, ezt akár győzelemmel felérő döntetlennek is nevezhetjük.

Egészen lehetetlen időpontban, szombat 12:30-kor lép pályára a Milan az Inter ellen "idegenben". A találkozónak a bajnokság végkimenetelére is nagy jelentősége lehet, és miután Pioliék kerültek lépéshátrányba, ezért nekik valamivel fontosabb lenne a három pont az EL-helyek szempontjából. Ez persze azt is jelenti, hogy a Milan leszakíthatja a városi riválist a helyekért folyó harcban. És mégsem ez a hét legfontosabb eseménye.

Vegyük sorra: a közvetlen riválisok közül kikapott az Inter és a Lazio, valamint ikszelt az Atalanta és a Fiorentina. Hosszú idő után még pozíciót is javított a Milan, jelenleg az Intert megelőzve a hatodik helyen állnak Donnarummáék. Jövő héten ráadásul következik a derbi, ahol ugyan nem a Milan lesz esélyesebb, de a két csapat formájából kiindulva az sem zárható ki, hogy a két milánói gárda közötti különbséget még növelni is lehet. Mondani sem kell: azzal nagy lépést tehetne a Milan a top5-ös helyezések felé. De ennyire ne szaladjunk előre, jön még arról külön cikk is.

A múlt heti kínos döntetlen után ismét egy olyan csapat ellen lép pályára a Milan, amelyik jövőre valószínűleg a Serie B-ben folytatja. Ezúttal sem szépítjük a dolgot: kell a három pont, mondhatnánk azt is, kötelező. A botlás ellenére ugyanis bőven maradt még esély az európai kupaszereplésre, a mostani forduló pedig még közelebb hozhatja az erre pályázó csapatokat. 

A válogatott szünet után visszatér a klubfoci, a Milan pedig egy papíron simán verhető ellenfél ellen rázódhat vissza a rendes kerékvágásba. Donnarummáék ezen a héten Pescarába utaznak, ahol a szezon során csupán 12 pontot összegyűjtő - és szinte biztos kieső - Zeman-csapattal találkoznak, ahol a cseh mester az ígéretes kezdés ellenére sem tudott életet lehelni a csapatba.

Sinkovics Gábor 2010-ben írt egy cikket, amely mély nyomokat hagyott bennem. Nem túl gyakran esik meg az ilyesmi – maradjunk annyiban,  hogy nem ő a kedvenc újságíróm. Ez a cikk, vagy inkább blogbejegyzés sem azért maradt számomra emlékezetes, mert annyira tetszett. Egy olyan kérdést tett fel, amit mi is gyakran megkapunk. Egy olyan jelenségről írt, amelyet minden külföldi csapat szurkolói ismerhetnek, akár TrollFociról is.

“Egyszer csak elém került az a Renault. Talán bevágott, talán a Holdról pottyant, nem is az a lényeg, hanem a zászló, amelyet a sofőr kifeszített a hátsó szélvédőre. De úgy ám, hogy műholdon keresztül még Las Vegasban is lássák. Nem is zászló volt az, kisebbfajta transzparens, amelyen az állt hatalmas betűkkel: Juventus.

A Juve csodálata töltötte be a kocsit.

Magam is szimpatizálok a Barcelonával, az Arsenallal, az Interrel, de eszembe sem jutna, hogy ilyen látványos akcióval jelezzem a világnak rajongásomat. Hanem az is nagy kérdés, mi visz rá egy magyar embert arra, hogy ilyen szinten szerelmesedjen bele az „Öreg Hölgybe”. Vagy bármelyik más külföldi csapatba. Ahhoz a televízióban hétről hétre megcsodált szép játékon kívül valami egészen más is kell: személyes emlékek, családi tradíciók (fater kivitt Kispestre, s csak lestem, csodáltam Tichy Lajost vagy Kocsis Lajost). A stadion közelsége, a kézzelfogható élmények és még sorolhatnám”

Csak a végeredmény alapján tűnhet szorosnak a Milan-Genoa mérkőzés, valójában nem veszélyeztette a Milan győzelmét igazából semmi. Mati Fernandez remek találatával már az első félidőben a Rossonerié volt az előny, ezt sikerült megtartani a mérkőzés végéig, így tovább tapad a csapat a közvetlen élmezőnyre - az Európa Ligától már csak két pont választja el Baccáékat.