Az augusztus végi Lazio elleni szezonnyitó talán még a legbelefásultabbak számára is izgalommal várt mérkőzés volt. Egy új szezon, új reményekkel, hazai nyitómeccsel – ennél több nem igen jut nekünk mostanság arra, hogy egy kicsit, egy rövid ideig bízzunk, bizakodjunk – aminek úgy tudtunk nekiülni, hogy nem az előre kesergés, a beletörődés határozta meg a mérkőzés előtti pillanatainkat. Aztán kiderült, hogy a mérkőzést magát se, mert jól kezdte az évet a Milan, 3-1-re legyűrte a fővárosiakat és tette ezt egy nem kiemelkedő, de egy olyan játékkal az első meccsen, amire nyugodtan lehetett mondani, hogy elsőre ez biztató, erre lehet építeni. Aztán telt-múlt az idő,
zajlottak a bajnokik és sajnos elég markánsan körvonalazódott, hogy amíg a Serie A csapatai a szerencsétlen Parmát és Cesenát leszámítva többnyire képesek játékban egyre inkább összeállni, addig mi teljesen ellentétes utat járunk be és érthetetlenül haladtunk abba az irányba, hogy a következő meccs mindig rosszabb képet fest rólunk, mint az azt megelőző. Eléggé meglepő módon legalább azt elérte alakulatunk, hogy az ünnepekbe ne keserű szájízzel kelljen belegyalogolni az egyszeri Rossonerónak és 4 pontot szerezve, gólt sem kapva a Napoli, Roma duótól zártuk az évet, hogy aztán januárra azt kapjuk, amit. Még ettől a nagy Milanokat távolról sem érintő kerettől sem volt nagy elvárás, hogy 9 pontot összeszorgoskodjon ebben a hónapban a bajnokikon, de minimum lehet mondani, hogy kisebb oddsszal adta a volna a gép ezt a verziót, mint azt, hogy nem szerzünk csak egyet, azt is idegenben, hogy aztán féltáv után már szinte papírforma meccsnek legyen tekinthető a szezonbéli második randevúnk a Lazióval. Ennek nyomán pedig eljutottunk odáig, hogy ennek a posztnak a címe már tegnap, jóval a meccs előtt megszületett – erre 23 tanúm is van – annyira egyértelmű volt a történet, hiába, hogy most mi fogadtuk őket a Hidegkutiban.
 |
| A lelátó mindent elárul! |
Na de ez volt a hálás része a sztorinak, mesélni könnyű, a tegnapi kupameccsről írni kurva nehéz. Annyi bizonyos, hogy, mint a mérkőzés folyamán ez kiderült Inzaghi nagyon be volt szarva, ennek ellenére újra egy biztonságinak szánt, a gördülékenyebb támadási lehetőséget hátráltató, nem bevállalós kezdőt tett fel, holott tudta mindenki, ő is, hogy ez a meccs az, amit egyszerűen meg kell nyerni, különben hivatalosan is vége a szezonunknak. Aztán jött Albertazzi kezezése nyomán a gól, majd Cana kiállítása és ez a „páros kapcsolat” elegendő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy meglássuk, milyen szinten nyomja Inzaghit a meccs súlya. Várt öt percet aztán azonnal hozta Hondát Muntariért, ami teljesen korrekt, időben történő csere volt, eggyel több támadó volt a pályán, formációt váltottunk, ahogy azt kell. Nem lett sok eredménye mivel teljesen mindegy milyen módon van a pályán alakulatunk, amikor semmilyen észlelhető kivitelezési tervezete sincs. Ennek okán és a nagy kétségbeesés oltárán az utolsó 10 percre minden mindegy alapon egy kreatívabb középpályásra cserélte Polit és már védő helyett is csatárt hozott, miközben Alex éket játszott. Ez így viszont már nagyon sok volt, fejreállt a csapat, régi idők hadrendjét idéző kép tárult a szemünk elé – mondjuk 2-3-5-öt játszottunk, de írhatnám úgy is, hogy a szezon során mutatott védekezésünket figyelembe véve inkább 0-5-5-öt. Nem jött be, nagyon nem, de semmi meglepő nincs ebben és ez ott csúcsosodik ki, hogy egy félidőnyi emberelőny ellenére sem történt semmi értékelhető azt leszámítva, hogy többet birtokoltuk a labdát, ami valljuk be a gól után a kiállítás nélkül is borítékolható lett volna. Nincs kutya mely terelgetné a juhokat a mezőn, 11 céltalan, koordinálatlan, tehetetlen játékosunk kóricál a mészcsíkkal határolt területen és ennyi. Amikor 10-ből 1-szer sikerül passzokkal – nem felrugdalva – kihozni a labdát saját térfelünkről, akkor mit várjunk az ellenfél kapuja előtt?!? Egy kezem elég lenne arra, hogy megmutassa ebben a naptári évben játszott 6 mérkőzésünkön hány darab helyzetet sikerült saját erőnkből kialakítani, ahogy arra is, ezeken a meccseken hány gólt sikerült elérnünk.
 |
| Készségszinten elsajátított játékelemeink! |
Inzaghi felelőssége - mint ahogy alkalmatlansága is - óriási méreteket ölt ebben, ez az ő sara, csakis az övé, a keretet vezetni kell, ő nem tudja. Amit a meccseinken látunk az nem a játékosok hibája és nem is a vezetőké, addig nem, amíg tény, hogy nálunk bizonyíthatóan gyengébb képességű csapatok is képesek és tudnak akár folyamatszerűen is taktikát kivinni a pályára, céltudatosan, tervszerűen futballozni - addig semmiképp. De könnyebb dolga aligha lehetne az embernek, mint a Milan vezetésében bűnbakot találni, ugyanis a maga területén mindenki felelős. Arról nem Inzaghi tehet, hogy őt ültették le a padra, arról már annál inkább, hogy nem képes felállni. És az ne legyen érv mellette nagy elfogultságában senkinek, hogy legalább nem adja fel és, mint a pályán, úgy mellette, a lehetetlen helyzetekben is megpróbál mindent. Tisztába kell tenni egyszer és mindenkorra, hogy volt egy Pippo a pályán és van most egy Inzaghi mellette.
Sokszor halljuk, hogy a fejétől bűzlik a hal, mi Milanosok talán manapság még többször, mint bárki más és félreértés ne essék ez így is van. De Inzaghi felelőssége a csapat szereplése miatt ettől még valós akkor is, ha eredendően Berlusconi és kerekasztala felelős mindenért. Ugyanis számomra egyértelmű az a kép, hogy ezt a jelenleg tartó folyamatot egy minimális ésszel, egy akár csak csírázó, de még teljesen ki nem alakult koncepció mentén ugyanennyi pénzből el lehetett volna kerülni minden megerőltetés nélkül. Mi az utólagos fizetéseket, a magas bérű ingyen igazolható játékosokat a legrosszabb ablakon kidobott pár millió útját járjuk, ahelyett, hogy abban a pár fiatal fiunkban bízva, azt a kevés pénzt ésszerűen elköltve építkeztünk volna és ennek nem is lehetett így más vége. A Milan vezetősége – és úgy egyben az egész olasz élfoci – nem jön rá, hogy a foci útja, a fiatalok útja, a haladás útja, a változás, változtatás képességének életre hívása. Bele se merek gondolni mennyi fiatal, lehetőségekkel teli pali rohangálhatna a meccseinken, edzéseinken, ha Essienek, Torresek, Matrik helyett azt a keveset Hollandiában, Dániában, Svájcban, Olaszországban vagy a régi Jugoszlávia utódállamaiban – hogy csak pár bázist említsek – költjük el, esélyt adva annak, hogy amellett, hogy beválhat, hosszú távú megoldást is teremt és legrosszabb esetben nálunk ugyan be nem futó, de eladható emberink legyenek. Tökéletes példa ennek a hozzáállásnak az életképtelenségét bizonyítani az, hogy sok ideje már, minden évben – lassan már félévente – egy szinte teljesen új keretet kell megismernünk, mert jönnek-mennek az emberek, mint a pályaudvaron. A szemüket veri ki, hogy ez mennyire lehetetlen, elmeroggyant elképzelés és mégis úszunk tovább ugyanabba az irányba. Ez a leépítés, valamint az egész klubszinten történő kommunikáció szembeköpése minden szurkolónak, magának a Milannak és a meznek is, és ez akkor sincs másképp ha esetleg létezne a sokak által védőbeszédként vakon felhozott stadionprojekt, mert az máshol is van, közben mégsem kell átélni egyetlen szívében odahúzó embernek sem ekkora megaláztatást, ilyen bánatot, tehetetlenséget, kilátástalanságot.
 |
| Ugye nem szorul magyarázatra vajon mire gondolhatott a költő?!? |
Na, valahol itt tartunk most, a kis BL-ünknek is vége lett, a bajnoki szereplésünkbe fektetett álmainkat is el lehet felejteni, eközben nem épül a csapat, nincs semmi előrehaladás a játékunkban – sőt!!! – nincs csak a nagy üresség. Tegnap este a meccs vége felé kijött egy
