Sokszor, megszámlálhatatlanul sokszor írtuk le már az utóbbi időben, hogy ’Aki nem látta, nem maradt le semmiről!’, de tegnap kora este, a Sassuolo elleni mérkőzés végére egy egészen más lelkiállapot kerekedett ki abból, hogy a meccs majd kétharmadában ugyanez az érzés keringett a levegőben. Ez volt tipikusan az a meccs, amit, ha valaki nem látott azt nagyon bánhatja, és aki látta jó eséllyel sosem feledi. Jelen írás címe már Paletta fejesének pillanatában megszületett, mert ott, akkor, abban a percben mostanság igen ritkán tapasztalt érzés kerített hatalmába –tudtam, teljesen biztos voltam benne, hogy megvan a meccs. Ahogy az az érzés is ott rögtön tudatosult bennem, hogy eléggé sanszos: Ez az összefoglaló lesz, az eddigi blogos pályafutásom legnehezebb feladata. Arról a mértékű érzelmi hullámvasutazásról, amit ez a 90 perc okozott roppant nehéz dolog lesz úgy megemlékezni, hogy legalább én magam elégedett legyek majd azzal, ami végül kiérződik majd ebből a cikkből, annak összképéből.

A mérkőzés lefolyása, alakulása nem nagyon enged meg mást, minthogy egy vegyes érzelmeket kiváltó, kétirányú, igazán fekete-fehér hatású bekezdéshalmaz következzen, de eközben szeretném azt elérni, hogy amikor a végére értek kérdés ne merüljön fel senkiben, hogy ezt a posztot valójában mi is hajtotta. Mert ugye tudjátok nagyon jól, hogy mi nem azok vagyunk, akik képesek csak a széppel és jóval foglalkozni, még akkor sem, ha ezek tényleg el tudják most fedni azokat a dolgokat, amiket igenis meg kell említeni a tegnapi fantasztikusan záródó derbi kapcsán. De azt is jó lenne, ha megéreznétek emögött, hogy ezt mi soha nem olyan szándékkal tesszük közzé, hogy bármilyen módon is kedveteket vegyük, vagy, mert szeretünk minden körülmények között belerúgni a csapatba. Tanulni soha nem a sikerekből, hanem a hibákból lehet, kell, és ami tény, az tény, még ez után a csodás végkifejletű tegnap késő délután után is, vagyis, hogy nem csak arra a varázslatos 8 percre kell emlékezni a meccs végeztével, már csak azért sem, mert az, az azt megelőző események nélkül nem is jöhetett volna létre.

Romagnoli és Niang kimaradása miatt egy némiképp váratlan formációban kezdte a Milan a mérkőzést, a védő ügyében nem volt sok választása Montellának, Alessio kapott egy rúgást az utolsó edzésen, az viszont nem kis meglepetést okozott, hogy a francia helyére Luiz Adrianót nevezte a mester. Amennyiben ez a döntés azért született meg, mert ’kisrepcsi’ úgy hitte a brazil megfelelően fogja tudni helyettesíteni kicsit szétszórt, sokszor csetlő-botló fiunkat, akkor ez nagyon nem jött be, ha viszont nevelő szándékkal történt a váltás, akkor az – legalábbis a tegnapi napra –telitalálat volt a kőkemény fajtából. De ne rohanjunk ennyire előre, a Rossoneri jól kezdte a mérkőzést, láthatóan az volt a terv, hogy az elején a labdatartással kivegyék azt az opciót a képletből, hogy a Sassuolo meglepje a csapatot a csata elején. Való igaz, hogy ez a labdajáratás többnyire a GigiD kapuja előtt zajlott, de teljesen működött, ugyanis a vörös-feketék némi segítséggel ugyan, de még az első 10 percben meg is tudta szerezni a vezetést. Vészjósló jelek viszont már ebben az időszakban is adódtak, ugyanis Abate még 0-0-nál egy a későbbi hibájára kísértetiesen hasonlító átadást éppenhogy tudott csak eljuttatni annak címzettjéhez.

Akkor még összejött, ahogy a vezetés is, a gyors vezetés, ami nem mindennap jelenik meg a Milan életében, az a vezetés, ami véleményem szerint abban a pillanatban elégedettséget és egy kis nyugalmat is hozott a szurkolóknak, mert a meccs addigi folyása több mint biztató volt. Ebből az állapotból, rögtön a középkezdés után förtelmes tasliként csattant Ignazio hibája, ami annyira meglepte GigiD kollégáját is, hogy végül ő is tevékeny szerepet kellett vállaljon abból, hogy megszakadjon a góltalansági sorozata és ezt elhallgatni badarság lenne. Szerencsénkre az a nagy különbség, hogy amíg villámléptű szélső védőnk tette nem korrigálható, nem tanítható, addig afelől nyugodtak lehetünk, hogy Donnarumma, amennyiben még ilyen szituáció adódik számára, akkor legközelebb nem ezt a megoldást fogja választani – azt, ami mondjuk ki a legrosszabb volt a lehetőségei közül.

Az említett szituációban egyértelműen az lett volna a helyes döntés – mivel volt kiszorításra alkalmas védő is az eseményen – hogy visszatáncol amennyire csak lehetséges a kapujába és a lehető legnagyobb távolságot próbálja kialakítani közte és a labdás játékos között, ahelyett, hogy a teljes esélytelenség állapotába sodorja magát, egy olyan helyzetbe, amire semmilyen ráhatása nincs, vagyis kizárólag a labdás játékoson múlik mi lesz a végkifejlet. Ezt benyelte, kár tovább ragozni, ahogy azt is, hogy a fő bűnös mindenképpen Abate, Gigi D meglepettségében rosszul reagált a szituációra, de ebből ő tanulni fog, ahogy tanult az egy évvel ezelőtti Berardi féle szabadrúgásból is. Ami fontosabb, hogy ha valami, akkor egy ilyen gyorsan kapott, ilyen körülmények között születő egyenlítő gól meg kellett volna zavarjon még egy a miénktől jobb csapatot is, viszont a Milannak ezt sikerült elkerülnie és még helyzeteket is alakított ki a normálishoz hasonlítható mederbe terelődő meccsen. Le is pergett hozzávetőlegesen nyugodtan az első félidő, ahol Bonaventura blokkolt lövése mellett az váltotta ki a legnagyobb hangzavart, amikor Guida sípmester az öltözőbe parancsolta a csapatokat akkor, amikor pár másodperccel a rendes játékidő letelte után a Milan kecsegtető kontrája zuhant volna a Sassuolo védelmének darabjaira, miután még ő volt úgy megsértődve, hogy Montellát is lelátóra száműzte.

A második félidőre Niang visszatért a pályára, Montella pantomimezett az üveg mögött, Gustavo Gómez megtapasztalta, hogy ez bizony itt nem Dél-Amerika és pillanatok alatt kapott a csapat két gólt, amire válaszként Vincenzo lehozatta Montolivót és Locatellit küldette a helyére. Pellegrini gólja lehetett az a pillanat, amikor sokan felálltak képernyő elől, amikor sokan elkapcsoltak a tök mindegy, hogy mire, ahol mindenki, még aki kitartott is és nézte tovább tudta, kimondta, beletörődött, hogy vége, pedig minden akkor kezdődött. A vágóhídra küldött, féltérden lévő Milan, elkezdett küzdeni, elkezdett dühös lenni, kitekerte a kést a böllér kezéből és eszeveszett hajszába kezdett vele. Niang rettentő agilisan, többszörösen akadályoztatott körülmények között, 3 emberrel egyedül megharcolva hozott össze egy büntetőt, amit Bacca értékesített, majd 4 perc elteltével Jack kifejelt szögletét, bődületes erővel zúzta a jobb felső sarokba Locatelli, amitől nemcsak ő maga és a társai, de az egész San Siro népe is megőrült, olyan mentális blokkot képezve a Sassuolo játékosai köré, aminek az eredménye újabb eltelt 4 perc és újabb Milan gól lett.

Sokat elárul, hogy a negyedik gólnál egyedül Consigli dühe volt érzékelhető, rajta kívül ez egész Sassuolo értetlenül állt a pályán, nem értették mi történik, nem hitték el, hogy ez lehetséges – valljuk be nem voltak vele egyedül, ki tette volna ezt 1-3-nál! A Milan küzdeni akarása, elszántsága, harca, felperzselte a lelátót is és ez a kohézió visszaadta legalább egy 10 percre, hogy milyen is volt az hosszú-hosszú ideig, amikor a Milan otthonában vendégeskedett valaki, és az akkor, ott tapasztalható, kézzel fogható erő, ami a pálya fölé telepedett kettéroppantotta a Sassuolót. Azt a Sassuolót, akiknek a hátralévő időben egy éles lőszert még sikerült találniuk tárjukban, de mikor elsütötték, akkor jött GigiD nagy pillanata és újabb hatalmas bravúrjával végleg kinyilvánította, hogy ennek a meccsnek már így lesz vége és közben elintézte azt is, hogy ne az első félidő 10. percében hozott rossz döntése legyen ezen az estén az ő jelenete, miközben Abate lába alá is visszatolta a sámlit.

Most válogatott szünet következik, abba belegondolni is veszedelmes - nemhogy megválaszolni - hogy jókor jön-e ez most vagy sem egy ilyen mérkőzés után, erre alighanem majd a Chievo elleni idegenbeli csörte fog választ adni. Azon viszont nem ártana hosszasan elmélkedni, hogy mi is igazán ennek a meccsnek a tanulsága, szeleteire bontva a történteket, csapatként, egyénenként, szakvezetői és szurkolói szemmel egyaránt megvizsgálva. Szurkolóként jóval egyszerűbb, Montellának viszont ezután még az eddiginél is nehezebb dolga lesz, mert ez a 90 perc olyan döntések elé kell, hogy állítsa, amilyenekre talán nem volt felkészülve és bármely döntése támadhatóvá fogja tenni őt valamilyen módon és irányból. Ha valamire, akkor arra biztos jó ez a két hét szünet, hogy kellően megrágja miként is kellene folytatni az utat, hogy kiderüljön szembe megy-e a néppel, a szurkolókkal és ezzel együtt azzal, amit saját szemével is jól kell látnia, a csapat öltözői rendjének szinten tartása, megőrzése miatt vagy elkezd bevállalni olyan döntéseket, melyekkel akarva-akaratlanul is maga mellé állítja a közvéleményt, a lelátót, viszont kezelésre szoruló feszültséget teremthet az öltözőben.

Létezhetne ezekből természetesen egy hibrid verzió is, egy konfliktuskerülő, mindenkinek kicsit jó megválaszolása a kérdésnek, főleg, hogy előre egyik opcióról se lehet kijelenteni, hogy biztos jobb megoldás, mint a másik, de úgy vélem itt az idő, Montellának döntenie kell és szerintem a leginkább rossz döntés most az a bizonyos aranyközépút lenne. Most már látnia kell ki mire képes és ezt alapul véve ki kell találnia egy alternatív vagy még inkább azonos erejű és értékű formációt csapata számára, valamint egyenrangúvá kell tegye számunkra, szurkolók számára is, jól látható módon a szereplőket az életkoruk teljes figyelmen kívül hagyásával. Egyértelművé kell tegye azt a helyzetet, hogy senki, még a csapatkapitány és a helyettese sem lehet soha biztos benne, hogy ő, ha egészséges, akkor jó eséllyel kezdőként fut ki a pályára a soron következő mérkőzésen, mert ő az idősebb, a rutinosabb és akkor biztos, hogy a jobb választás is.

Egy hétig arról beszéltünk, hogy 3 meccset hozott le a Milan kapott gól nélkül, ráadásul egyedüliként a topbajnokságok közül ebben az időszakban, ami önmagában is hihetetlen volt, nem, ha még hozzácsapjuk ezt az utóbbi statisztikai adatot is, de az is van ennyire hihetetlen, hogy három gólt kap a csapat egy mérkőzésen, ahol kétgólos hátrányba is kerül, mégis megnyeri azt. Egy kellemes csalódást most nem egy jókora pofon, hanem egy másik, az embert jóérzéssel eltöltő dolog volt képes váltani, mindezt úgy, hogy szezon előtt mindkettő elképzelhetetlennek tűnt külön-külön is, együtt, egymás után pedig pláne és ezt olyan meccseken sikerült összerakni (Lazio-Fiorentina-Sassuolo) ahol közvetlen riválisokkal találkoztunk az Európa felé vezető utat figyelembe véve. Tehát nem csak látszólagos – meglovagolásra alkalmas, ebből erő merítés lehetséges, mentális alapot nyújtani képes és az ilyenkor szokásos frázisok – de kézzel fogható eredménye is van, ugyanis ezzel az utóbbi három meccsel a Milan komolyan közelebb került a céljához, vagyis, hogy újra kilépjen Európába és kezdi elérni, hogy nem az eredményességén, a tabellán elfoglalt helyezésén fog múlni, hogy a januári mercato miként alakul, mert jó úton halad most a csapat afelé, hogy rájuk biztos ne lehessen majd fogni. Ez az utolsó 4 mérkőzés alkalmas arra, hogy leírassa velem, ami az azt megelőző meccs után hihetetlennek tűnt: Hajlok rá, hogy azt mondjam, az a bizonyos Udinese elleni meccs a szükséges rossz volt és a véleményem ilyen formán való átalakulása arról a bizonyos összecsapásról számomra azt mutatja, hogy azóta igenis letettünk valamit az asztalra!