Hiába áll fordulók óta dobogón, vagy legalábbis dobogó közelben a Milan, a sima, könnyed mérkőzések eddig várattak magukra. Montella csapatának szinten minden mérkőzésen ugyanaz a receptje a sikerre: szerezzünk valahogy gólt lehetőleg valamikor az első félidő tájékán, majd próbáljuk meg valahogy (akárhogy!) kihúzni a meccs hátralévő részét. Ez olyan recept, ami a Pescara vagy a Palermo elleni meccseken éppúgy feltűnik, mint a Juventus vagy az Inter ellen, de valahogy működik a csapat, legalábbis a pontokat szépen hozza. Az Empoli ellen ennek a játéknak csak halvány jele volt. 

Az Empoli idén a Serie A egyik leginkább alulteljesítő csapata (persze az Inter ezt a versenyt toronymagasan nyeri), főleg a gólszerzés területén akadnak gondok. Hiába még mindig az egyik legkreatívabb társaság - kevés olasz csapat rendelkezik náluk több csellel (konkrétan ebben is csak az Inter jobb náluk) - a kapu előtt elfogy a tudomány, így fordulhatott elő, hogy a meccsenként átlagban 0,5 gólt szereznek. És itt is meg kell jegyezni, hogy a hét találatuk közül négyet a Pescara ellen lőttek, ezen kívül a Crotone elleni győztes meccsen és a legutóbbi fordulóban sikerült gólt szerezniük. Igen, a Milan ellen, és a meccsen tökéletesen illusztrálták miért állnak ott, ahol. 

Az első félidőben ugyanis jól játszottak, aligha vállalok nagy kockázatot azzal, ha kijelentem: jobbak voltak nálunk. A nyitó találatot ugyan a zseniális Suso passza után a szintén egyre inkább beilleszkedő Lapadula szerezte, de viszonylag hamar jött az egyenlítő gól, egy kapitális védelmi hibát követően. Sokan írják a gólt egyértelműen Donnarumma nyakába, és legyünk őszinték, valóban benne volt alaposan, de egyszerűen nem lehet elmenni a védelem bizonytalansága mellett sem, ami előkészítette, sőt valahol szükségessé tette a kapus kirohanását. Ugyanakkor az alapszabály ezen a poszton, hogy ha már kijön a hálóőr, akkor lehetőleg ne az ellenfél elé paskolja a játékszert. Donnácska ezen a ponton hibázott, nem volt elég óvatos és ezen kívül is akadt bizonytalan megmozdulása, ami elsősorban abból fakadt, hogy túlzottan is szeretné Montella bevonni a passzjátékba. Kétségtelen, hogy a labdabkihozatalban fontos, egyre fontosabb a kapusok szerepe, de egyelőre annyira bizonytalan sok szituációban a fiatal kapus, hogy abból rendre veszélyes szituációk alakulnak ki a kapu előtt. Persze ez nem újdonság: már tavaly is arról írtunk, hogy már most remek gyakorlatilag a legtöbb játékelemben, egyedül a lábmunkája nem az igazi és ha ebben a tekintetben is fejlődik, akkor semmi sem állítja meg, hogy a világ legjobbja legyen.

Saponara egyenlítő találata után az Empoli volt fölényben, a meccs képe alapján több gólt is szerezhettek volna. És itt jön a képbe az, amit fentebb már írtam: tökéletesen demonstrálták miért tartanak itt, ezzel a játékkal is. Egész sor változatos módját vonultatták fel az elrontott helyzeteknek, lehetőségeknek, így aztán ők bosszankodhattak jobban az 1-1-es félidő után. 

Főleg, hogy a második félidő egészen más mederben zajlott, valószínűleg az öltözőben Montella odacsapott az asztalra, ő maga is kiemelte, mennyire dühös volt csapatára. A Milan visszavette a mérkőzés irányítását, és az utóbbi időben hirtelen a csapat legfontosabb, de legalábbis legjobb formában lévő játékosává előrelépő Suso vezetésével a győzelem sem volt kérdéses. Előbb maga a spanyol lőtt gólt, majd Bonaventura "öngólja" (annyira örült szegény a kierőszakolt öngólnak, hogy kénytelenek vagyunk neki adni a találatot) után a meccs legvégén még egy Lapadula gólt előkészített, így az utolsó három mérkőzésen négy gól és három gólpassz a mérlege, ami (mondani sem kell) egészen parádés teljesítmény.

Sokan beszélnek arról, hogy Montella alapvetően labdabirtoklásra építő csapatot képzelt el, és már csak a múltjából kifolyólag is kijelenthetjük, ez valószínűleg így van. Hogy ez a pályán csak mérsékelten jelenik meg könnyedén magyarázható: a lehetőségei a Milannál szűkösek, az egész keretben nincs klasszikus értelemben vett irányító, akire fel lehetne építeni a csapat passzjátékát. Az Empoli ellen - különösen a második félidőnek köszönhetően - többet lehetett látni a labdabirtoklásra törekvő elképzeléseiből is, 61%-ban a Milannál volt a labda és még a passzolási hatékonyság is a kiemelkedően jónak mondható, 89%-on volt.

A győzelemnek két áldozata is volt. Mati Fernandez sérülése aligha veti vissza a csapat teljesítményét, a chilei eddig is csak epizódszerepet töltött be a csapatban (igaz főleg az első sérülése miatt), de abból a szempontból mindenképpen érzékeny veszteség, hogy személyében olyan játékos volt a padon, akiben Montella bízott és aki olyan dimenziót vihetett volna hosszabb távon a Milan játékába, ami más középpályásban jelenleg nincs benne. A hírek szerint Bonaventura is összeszedett egy kisebb sérülést és ez már komolyabb hatással lehet a csapat játékára. Egyfelől arra a szerepkörre nincs igazán jó megoldása/alternatívája Montellának, a keretben nincs még egy olyan sokoldalú futballista, mint ő. (Adott esetben Bertolacciban benne lenne, hogy átveszi Bonaventura feladatait, de eddig a Genoás formáját még csak meg sem közelítette.) Másfelől súlyosbító tényező, hogy Bonaventura a lassú kezdés után egyre inkább belelendült a játékba és hetek óta az egyik legjobb Milan játékos (legtöbb csel [3,1] és legtöbb kialakított helyzet [2,1]).

Hétvégén a legtöbb közvetlen rivális nyert, így a két római csapat, az Atalanta, a Torino, ugyanakkor a Juventus csúnyán felszállt a Genoa-szopórollerre, a 3-1-es vereség mellett ráadásul két alapembert is elveszítettek Alves és Bonucci személyében. Még így is négy ponttal vezetnek, ami figyelembe véve a csapatok lehetőségeit, elég jelentősnek tekinthető és valószínűleg a sérültek ellenére sem lesznek jelentősebb gondjaik a hátralévő meccseken. A dobogóra ugyanakkor meglepően sok csapat pályázik eséllyel, köztük azzal a Milannal, amely legközelebb a Crotone ellen lép pályára hazai pályán. 

A cikk élesítésének pillanatában a bajnokság aktuális fordulójából még két meccs is hátravan.