A mentális állapot fontosságáról elég sokat írtam a mérkőzést felvezető posztban, arra utalva, nem a szerencsére kell fogni a Milan botlásait, hanem visszaterelni a fejeket abba az irányba, ami az őszt jellemezte. Amikor egységesnek tűnt a csapat, és elhitték az utolsó pillanatokig, hogy lehet esélyük, akkor sem zuhantak össze, amikor papíron lehetett volna. Aztán januárban valami megtört a fejekben és a bosszantó egyéni hibák gyakorlatilag megpecsételték a csapat sorsát. És, hogy megtört-e ez a széria a Bologna ellen? Nagyon, de nagyon nem.
Legalábbis az első hatvan perc arról szólt, hogyan nehezíthetnénk meg a saját dolgunkat a lehető legjobban. Kijelenthetjük: ha ez volt a cél, akkor tökéletesen teljesítettük a dolgot. A 37. percben Paletta állíttatta ki magát (bár véleményem szerint az első sárga bőven véleményes volt), majd a 60. perc környékén Kuco unta meg a szenvedést és lépett oda sárgát érően a remekül játszó Nagy Ádinak. Így gyakorlatilag fél órát kettős emberhátrányban játszott a Milan, a pontszerzésre is minimálisra csökkentek az esélyek, nemhogy a győzelemre. Egyetlen pozitívuma ennek az volt, hogy Montella se nagyon tudott szarul cserélni (mondjuk lehet ennél a Milannál jól cserélni?), mind a három változtatás kényszerű volt. Előbb Romagnoli sérült meg - fasza - majd Paletta állt ki - még faszább - és aztán ugye Kuco. Szóval összességében sikerült ellőni két cserét belső védőre, plusz még egyet a kettős emberhátrányban gyakorlatilag újabb emberhátrányt jelentő Bacca helyére lelkesen és jól beszálló Polira. Oh, és ha a ez nem lenne elég, még Poli is lesérült gyorsan - hosszú percekig a lábára is alig tudott ráállni, sprintekre pedig szinte nem is vállalkozott utána, de ott volt a pályán, ezzel óriási lökést adva a társaknak.
Deulofeu most először játszott úgy, hogy ő volt a csapat egyértelműen első számú támadója - Suso egyre fáradtabbnak tűnik, illetve mélyebben is játszott 9 embernél - és azt kell mondjuk, szintet lépett. Már a Kuco-féle kiállítás után volt egy olyan passza, amiből gól lehetett volna, de a 22. születésnapját ünneplő Pasalic azt még kihagyta. Ezután a szögletből kapufát lőtt a fiatal spanyol, a meccs végén pedig a találkozó legszebb megmozdulásai fűződnek a nevéhez. Legalább három Bologna védőt csapott be, majd jókora köténnyel adott tökéletes gólpasszt Pasalicnak, akinek pár méterrel a kapu előtt már nem volt különösebben nehéz dolga. A meccs hőse így papíron a horvát lett, de a spanyol nélkül ebből az akcióból semmi nem lett volna. Mindezt ráadásul úgy, hogy láthatóan elképesztően fáradt volt, a meccs végén alig állt a lábán, mindent kiadott magából. De ez úgy általában az egész csapatra jellemző volt.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül az ellenfél teljes életképtelenségén, mert az ha egy csapat hazai pályán, kettős emberelőnyben sem képes megnyerni a meccset, egyszerűen nem érdemli meg, hogy élvonalban futballozzon. Volt ugyan két lehetőségük - Krejci ziccerénél Donna védett nagyot, Verdi egyetlen jó beadása után pedig Destro fejelt jól a kapura, de ez így kevés. Kilenc emberrel hősiesen küzdött ugyan a Milan - láthatóan fejben mindenki nagyon ott volt - és hátul sikerült nagyobb hiba nélkül lehozni a meccs hátralévő részét. Ha csak egy picivel jobb támadósora van ennek a Bolognának - vagy van egy Berardi a pályán -, akkor esélye sem lett volna a Milannak megnyerni a meccset. De úgy, hogy teljesen reménytelen volt a támadójátékuk, a Milan megkapta az esélyt, és élni is tudott vele.
Meccs előtt nem gondoltam volna, hogy egy Bologna elleni sikernek lehet szerepe az önbizalom és a koncentráció visszaépítésében, utólag viszont azon csodálkoznék, ha nem lenne ez érezhető a Milan játékán. Egy nagyon nehéz időszak gyakorlatilag mélypontján sikerült elképesztő bravúrt végrehajtani, és ha ez sem segít a csapatnak, akkor meg is érdemeljük a középmezőnyt. A gödörből persze még közel sem vagyunk kinn, a Lazio elleni rangadón (ahol egy győzelemmel beérhetnénk őket...) valószínűleg nem lesz ott a pályán a legjobb középpályásunk, a két kezdő belső védőnk, a kezdő balhátvédünk és az egyetlen igazán jó védekező középpályásunk. Ezzel a szívvel (és különösen ha ilyen koncentráció is társul hozzá) egyáltalán nem írnám le a Milant, még akkor sem, ha a Lazio a körülményeket figyelembe véve toronymagas esélyese lesz a találkozónak.
És igen: életemben először írok ilyet, de ha egészséges lesz, látni szeretném Polit a pályán, mert ha valami, akkor a 90 perces, ellentmondást nem tűrő játék sokat dobhat a csapat játékán, és hasonló megfontolásból Baccát is max a padról küldeném be, mert Lapadula sokkal közelebb áll ehhez a mentalitáshoz.
Csak szóljon valaki a srácoknak, hogy nem itt a piros, hol a pirost játszanak.
