Még korai arról beszélni, hogy a végéhez közeledik a Serie A, ugyanakkor a szezon nagyobb részén már túlvan az olasz bajnokság mezőnye. Ezek alapján kialakulóban van egy egyre inkább megfigyelhető erőviszony, ami kapcsán már megtettük tippjeinket a szezon hátralévő részével kapcsolatban, erről itt olvashattok is, ha még nem tettétek meg. A szezon mostani szakaszában már lehetőségünk van arra, hogy képet kapjunk Mihajlovics eddigi munkájáról és az általa összerakott csapat teljesítményéről. Ezt próbáljuk összefoglalni ebben a bejegyzésben.

Mihajlovics Milanjára a lassú, de biztos fejlődés jellemző. Ma már talán kijelenthetjük, hogy a Milannak van egy masszív játéka, amire minden mérkőzésen képes támaszkodni a csapat, legyen szó a Napoliról vagy az Udineséről. Némiképpen ironikus módon a Milan rangadókon mutatott teljesítménye és a többi csapat ellen hozott produktum között nincs is akkora különbség, amióta sikerült kitalálni a csapat játékát.

Formációk

Mihajlovics eddig három különböző formációt próbált ki a Milannal. A leggyakrabban használt megoldás a 4-4-2 lett, ami jelenleg is a csapat első számú rendszerének tekinthető és opcionálisan 4-2-4-re bővíthető, igaz ez a megoldás eddig 1-2 alkalommal tűnt fel és soha nem volt első számú opció. A szezont még a 4-3-1-2-vel indította a Milan, onnan jött a 4-3-3 és végül a már említett 4-4-2.

A 4-3-1-2 tekintetében több hiányossággal is küzdött a Milan. Általános probléma volt, hogy a védekezés csapnivaló volt (összesen 13 gólt kapott a Milan 7 meccsen), de a támadáshoz sem társult különösebb siker, csupán 8 alkalommal sikerült betalálni az ellenfelek kapujába.

A formáció mögött alapvetően Berlusconit sejtjük, aki többször is utalt már arra, hogy ebben a rendszerben szeretné látni a csapatát. Emlékezhetünk arra, hogy Allegrit is rákényszerítették a váltásra (egyébként eleve ez a kedvenc formációja a Juve trénerének), viszont több kulcsfontosságú poszton hiányosságot szenvedett a Milan. Először is, egyetlen szervező sem volt képes hátára venni a Milant. Papíron ebben a rendszerben Bertolaccinak lett volna keresnivalója és a leigazolását akár ez is indokolhatta, de a valóságban nem érezte otthonosan magát a rászabott, kevés mozgástérrel és sok védekezéssel járó szerepkörben. Emiatt többször is mögötte sikerült áttörni a Milan középpályás védekezését, de támadásban is szörnyen pontatlan volt.

A másik nagy hiányosság a támadó középpályás poszton volt, ahol Honda, Suso, Bonaventura és csereként Cerci is megfordult, igen kevés sikerrel. Támadásban Ménez jelenthetett volna megoldást, viszont a poszthoz szükséges defenzív munkát aligha végezte volna el a francia, arról nem is beszélve, hogy sérülés miatt eleve nem jöhetett szóba.

Mihajlovics ezután felismerte, hogy a Milannak leginkább széleken lehet esélye az ellenfél védelmének feltörésére, ekkor váltott át a valamivel otthonosabb 4-3-3-ra. Mindösszesen 6 mérkőzést élt meg a játékrendszer, ezalatt 7 gól és 4 kapott gól volt a Milan mérlege, összesen pedig 3 győzelem, 2 döntetlen és 1 vereség. A 4-3-1-2-nél lényegesen masszívabb játékot biztosított a rendszer a Milannak - ami nem csoda, hiszen a két visszazáró szélső sokat segített a védekezésben. A 6 meccs alatt kapott 4 gól egyébként a legjobb formáció lett védekezésben a három közül, igaz az eredményt torzítja, hogy jóval kevesebbet használta a szerb, mint a 4-4-2-t.

A 4-3-3 elsődleges problémája a támadásban rejlett. Csupán 7 gólt sikerült szerezni 6 mérkőzés alatt, ebből hármat vállalt Bacca, a maradék négyet Antonelli, Bertolacci, Mexés és Adriano jegyezte. Bár Bacca picivel jobban teljesített ebben a formációban, a támadósor többi tagja nem tudott fellépni a kolumbiai mellé támadásban.

Így jutunk el a 4-4-2-höz, amiben 14 meccs alatt 24-et lőtt a Milan, 11-et kapott és 7 győzelem, 6 döntetlen mellett csak egyszer kapott ki. Meglepő módon nem egy rangadóról jön a vereség, hanem a Bologna ellen.

Ha átlagoljuk a pontszámokat, akkor egyébként az az érdekes adat jön ki, hogy igazából a 4-3-3 és a 4-4-2 között nem mutatható ki lényeges különbség. Még csak azt sem lehet mondani, hogy azon a 6 meccsen gyenge ellenfelekkel találkozott volna a Mihajlovics csapat. A Torino, Sassuolo, Chievo, Lazio, Atalanta és Juventus ellen jött össze hasonlóan jó eredmény a 4-4-2-es átlagához képest.

Eredmények

Mihajlovics Milanjáról még mindig elmondható, hogy képtelen a kiegyensúlyozott teljesítményre. Év elején talán ez még inkább feltűnő volt, bár úgy gondolom elsősorban nem is a pontok mennyisége, hanem a mutatott játék színvonala volt aggasztó. A csapat kifejezetten lassan kezdte az évet, nagyjából azt mondhatjuk, hogy a 11. fordulóig nem sikerült kellőképpen megerősíteni a pozícióját a csapatnak és egészen a 20. fordulóig ingadozott a 6. és 8. hely között. Onnantól kezdve a Milan stabilan a 6. helyen áll és a különbség az alsóbb pozíciókhoz képest egyre csak nő.

Érdemes összevetni az eredményeket Inzaghi Milanjával. A korábbi legendás játékos irányításával gyakorlatilag ellentétes utat járt be a Milan. Amíg Mihajlovics vereséggel és 19. hellyel kezdte a szezont, addig Inzaghival az első két héten át az első helyen állt a Rossoneri és egészen a 9. fordulóig ott volt az első három környékén. Onnantól kezdve viszont egyenes út vezetett a "pokolba" és egyre reménytelenebb lett a Milan kupaszereplése. Amíg Mihajlovics a 20. fordulóra stabilizálta a Milan 6. helyét, addig a szezon hasonló szakaszára Inzaghi eredményesen stabilizálta a 11. helyet.

Pontok tekintetében talán még érdekesebb a kép. Mihajlovics a szezon első 7 mérkőzésén 3 győzelem mellett 4 vereséget tudott felmutatni, azóta viszont csupán kétszer kapott ki a Milan, ebből egyszer a Juventus tudott nyerni hazai pályán. A két zakó melllett 9 győzelem és 8 döntetlen a mérlege, az utolsó 9 bajnoki mérkőzésen pedig nem kapott ki a csapat, igaz 5-4 a győzelmek és döntetlenek aránya, ami nem tekinthető ideálisnak. Ennek megfelelően a szezon elején kevésbé jöttek a pontok a Milannak, így aztán nem meglepő, hogy a 8. fordulóig Inzaghi 5 pontos fórt épített ki Mihával szemben. Csakhogy utána a már említett folyamatok elkezdődtek, a szerb lassan stabilizálta a Milan játékát, Inzaghi pedig lejtmenetbe kezdett.

Ma már ott tartunk, hogy a két tréner teljesítménye között 12 pontos különbség van.

Rangadók

Eddig 9 rangadót játszott le a Milan Mihajlovics alatt. Az első 5 mérkőzés így nézett ki:

Azóta viszont sikerült javítani a mérlegen:

Tehát a rangadókon 9 meccs 3 győzelem, 2 döntetlen 4 vereség a Milan mérlege.

Érdekesség, hogy a szezon eleji gyenge formát akár arra is visszavezethetjük, hogy az ominózus első hét találkozón három rangadót játszott a csapat, amire nyilvánvalóan nem volt felkészítve a Milan. Ezeken a találkozókon egyébként egyetlen találatot sem szerzett a Milan, ellenben 7 gólt kapott.

Amióta viszont kialakult a mostani játék a Milan rangadókon mutatott teljesítménye javult. A Romával és a Napolival döntetlent játszott Mihajlovics csapata, az Intert és Fiorentinát pedig legyőzte. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezúttal olyan szakaszban találkozott a Milan ezekkel az ellenfelekkel, amikor épp kevésbé ment nekik a játék, ami persze nem csökkenti a csapat érdemeit.

Hiányosságok

Udinese, Empoli, Hellas Verona, Carpi, Atalanta, Torino. Olyan csapatok, ami ellen a papírforma ellen kényelmesen nyerhetett volna a Milan, mégsem sikerült az erőviszonyoknak megfelelően alakítani a találkozó alakulását. Különösen fájdalmas, hogy a fentebb felsorolt csapatok közül három is az alsóházban tanyázik és értékes pontokat hullajtott el a Milan.

Mindez a keret összetételére vezethető vissza és ezt már korábbi posztokban ki is tárgyaltuk. A Milanból jelenleg a kreativitás hiánycikknek minősül, így ha valóban az előrelépést szeretnék megcélozni a következő szezonra, akkor ezen a területen kell megerősíteni a Milant, és nem feltétlenül egy olasz csatárt (akár Balotellit) szerződtetni, ahogyan arra Berlusconi utalt. A jelenlegi rendszerben egyébként teljesen nyilvánvaló, hogy Balotelli rengeteget hozhatna a Milan kreativitásához, és ha nem róla lenne szó még el is hinném, hogy ez egy reális lehetőség a jövőre nézve.

Túlzottan részletesen nem szeretnék belemenni, de három poszton is elindulhatna a vezetőség nyáron. Lehetne Bacca mögé igazolni egy kreatív támadó középpályást, Honda helyére egy jobban cselező játékost, esetleg valamelyik belső középpályás helyére egy támadásban használhatóbb játékost. A lényeg, hogy ha a betömörülő védelmek ellen is hatékonyabbá szeretne válni a Milan a jövőben, akkor bármi áron növelni kell a kreatív játékosok számát, hogy ne csak a jelenleg is jól teljesítő játékosokon múljon a csapat sikeressége.

Másik jelentős probléma a kispad mélysége. Bár Galliani előszeretettel hivatkozik rá, hogy mennyire sok belső középpályása van a csapatnak, valójában csak kettő olyan akad, aki a kezdő formációban otthonosan mozog (Montolivo és Kucka) és szélre sincsen megfelelő opció Bonevanturát leszámítva. Ezért igazából bántani sem tudom igazán Mihajlovicsot a gyenge cseréi miatt, mert elég ritkán jön össze, hogy pont az segít a csapaton ha néhány friss támadót pályára küld az edző.

Összegzés

Mihajlovics irányítása alatt tehát egyértelműen sokat fejlődött a Milan és a kezdeti nehézségeket követően egyre magabiztosabban játszik a piros-fekete csapat. Bár azt nem állíthatjuk, hogy a szerb taktikai géniusz lenne, de némi kísérletezés után megtalálta a legjobb játékosok profiljához leginkább illő formációt és szerepköröket, ennek megfelelően olyan játékosok teljesítménye is jelentősen javult, akik korábban csak keresték a formájukat. Bár ez nagyon szubjektív, de személy szerint úgy gondolom a mérkőzések élvezeti értéke is jelentősen javult akár a tavalyi évhez, akár a szezonkezdethez képest is. Az érdekes kérdés, hogy ez mire lesz elegendő a szerb esetében, ugyanis sem a sajtóhírek, sem Berlusconi szavai alapján nincs kőbe vésve a maradása. A szezon jelenlegi szakaszában talán még nem is lehet dönteni a jövőjéről.  Azt azonban már most ki merem jelenteni, hogy elérte azt, ami várható volt tőle: a Milan újra jó úton van.