Mihajlovics minden túlzás nélkül egy romhalmazt vett át Inzaghitól 2015 nyarán. A csapatnak sem jól kigondolt játéka, sem megfelelő játékosállománya nem volt, a kettő együtt pedig 10. helyet ért a bajnokságban. A Mercato alatt sikerült megfelelően erősíteni csapatot ahhoz, hogy komolyabb célokért versenyezzen a klub, de Mihajlovics szemlélete is kellett a fejlődéshez. Egy korábbi bejegyzésben már számokkal igazoltuk, hogy a csapat jobban teljesít (és ez nem rosszul leplezett propaganda), most pedig mélyebbre megyünk és a taktikai oldaláról közelítjük meg a szerb Milanját. 

Az alapok

Mihajlovics alapvetően nem tartozik azon edzők közé, aki egyetlen játékrendszerben gondolkozik és mindent igyekszik alávetni a filozófiájának. Karrierje során huzamosabb ideig használt 4-3-3-at, 4-3-1-2-t és 4-2-3-1-et is, közben pedig kísérletezett 4-1-4-1-es, 4-4-2-es, 4-5-1-es, illetve 3-1-4-2-es formációval is. A Milannál is kísérletezett rendesen, amíg meg nem találta a kerethez leginkább illő - 4-4-2-es formációt novemberben. Ahogyan azt az előző elemzésben is meállapítottuk, ez eddig a legsikeresebb mindent összevetve és a piros-fekete csapat formáján nagyot lendített a felállás.

A 4-4-2 közül Mihajlovics a klasszikus felállást használja, ami szépen kirajzolódik mérkőzések közben, különösen védekezésben, amikor két szabályosan elválasztható négyes védi a saját területét.

Széleken befelé cselező tükörszélsőket használ, igaz Honda és Bonaventura sem tartozik a klasszikus értelemben vett szélsők közé, a japán ráadásul viszonylag ritkán próbálkozik átlövéssel, ami ennek a megoldásnak nagy előnye lenne. A támadásszervezésben fontos szerepet kap a két felfutó szélsővédő, ami a jelenlegi formák alapján csak Antonelli és Abate lehet.

Mihajlovics rendszerében rendkívül fontos, hogy egyetlen játékos sincs felmentve a védekezés alól, ahogyan azt Bacca is elmondta, a "támadók az első védők", akiknek folyamatos letámadással kell zavarni az ellenfél védőit. Ebben a tekintetben a Bacca-Niang páros ragyogó munkát végez.

Mihajlovics az egyensúlyt a Bonaventura-Kucka-Montolivo-Honda négyesben találta meg. Mind a négyen kiemelkedően fegyelmezett játékosok, akik az első perctől az utolsóig képesek betartani az edző utasításait. Ezek egyébként viszonylag egyszerűek: mindenki a saját területét védi és ha egy játékos a zónába kerül, akkor figyelni kell rá, hogy semmiképpen se mozoghasson be üres területekre. Eközben valamelyik középpályás jó eséllyel a letámadással próbálja zavarni a támadásépítést.

A letámadás

A letámadás alapvető eleme a Milan védekezésének, ami a pálya minden szegletére kiterjed. Így Baccáék éppúgy pressinggel védekeznek, mint Antonelliék. A nyomás először rendszerint középen keletkezik, a cél, hogy inkább építsék széleken a támadásokat, ahol viszont duplázni próbáljuk az embereket a fegyelmezetten visszazáró Honda-Bonaventura kettős segítségével. A szélső párosok (Honda-Abate, Bonaventura-Antonelli) közötti összhang támadásban és védekezésben is rendkívül fontos, ugyanis ha például a letámadás sikertelen a szélsővédő részéről, akkor a szélsőnek kell elfoglalnia a helyét. Támadásban pedig gyakran figyelhető meg, hogy a szélső behúzódik középre, ezzel nagyobb teret nyitva a felfutó védőnek. 

Mihajlovics gyakorlatilag "párosokra" osztotta fel a védekezést. Ennek lényege, hogy amíg az egyik letámad, a másik visszalép és biztosítja a mögötte lévő területet. Ilyen páros a fentebb már említett szélsőké, de a Bacca-Niang és a Montolivo-Kucka duót is említhetnénk.

Tulajdonképpen a lényeg, hogy három szintet figyelhetünk meg védekezésben, amiben persze semmi meglepő nincs. Először Niangnak és Baccának kell gondoskodnia a zavarásról, utána jönnek a középpályások - gyakran már az ellenfél térfelén támadva a labdás embert. Végül a letámadásból a szélső védők is kiveszik a részüket, így őket tekinthetjük a 3. szintnek. 

Ez az agresszív letámadás megnehezíti, hogy az ellenfelek földön hozzák ki a labdát, de rosszabb esetben is időt nyer a védőknek a visszazárásra.

Nézzük meg az egészet mozgóképek segítségével. 

Nemcsak védekezésben, de támadásban is van jelentősége a letámadásak, ez ugyanis lehetőséget teremt arra, hogy akár az ellenfél térfelén labdákat szerezzen a Milan, amiből egyből lehet ellentámadásokat is vezetni. Ez azért is fontos, mert a Milan önmagában képtelen lenne labdabirtoklással uralni a meccset és így felépíteni a támadásokat. Ezt egyébként Inzaghi is jól ismerte fel, nem véletlenül akart kontracsapatot csinálni a Milanból. Többnyire azonban nem működött jól az elképzelés, elsősorban a védelem és a középpályás védekezés gyengélkedése miatt. Mivel a Milan nem teljesített túl jól labdaszerzésekben, ezért annyi ellentámadást sem vezethetett, amennyi sikerrel kecsegtetett volna a kapu előtt. Többnyire ráadásul Ménez egyéni képességeire volt utalva ezen a téren a csapat.

Idén viszont a posztjukon kiemelkedő teljesítményt nyújt Abate és Antonelli és középpályán Montolivo, emellett megkerülhetetlen Kucka harcias stílusa, ami önmagában rengeteg labdaszerzéshez vezet.

A letámadásnál már láthattuk a videóban is a védekezés kulcsát. A két belső középpályásnak tökéletes összhangban kell mozognia. Miközben az egyik játékos a labdás embert támadja, a másik játékos visszahúzódik középre. A kiemelt jeleneten például Montolivo végzi a pressinget, míg Bertolacci biztosítja a középső területeket. 

Ezen a másik jeleneten már a támadásban láthatjuk akciózni a két játékost. Ilyenkor rendszerint Montolivo biztosít és Kucka vagy Bertolacci helyezkedik a támadóharmadban. 

Ahhoz persze, hogy ez a játék igazán sikeres legyen az is kell, hogy a támadósorban olyan játékos(ok) legyenek, akik a helyzeteiket kíméletlenül értékesítik. Bacca személyében a Milan mindenképpen rendelkezik ilyen játékossal, Niang viszont még mindig átlagon alul használja ki a lehetőségeit.

A támadásépítés ezen módja nagyjából arra is választ ad, hogy miért teljesít gyengébben a Milan kiscsapatok ellen. Ellenük védekezésben kifejezetten hasznos lehet a pressing, de a támadás szempontjából nem tesz hozzá sokat a meccshez, mivel sokkal kevésbé ügyelnek a labdatartásra és nem is nyílnak ki túlzottan, ami csökkenti a területet. Ekkor kerülne előtérbe a kreativitás, amiben viszont nem bővelkedik a csapat.

Nagy kérdés lehet, hogy Niang sérülése miképpen alakítja át a Milan támadásait, ugyanis a francia fontos szerepet játszik a letámadás mellett a felívelt labdáknál is. Donnarumma vagy Romagnoli előszeretettel keresi gyors ellentámadásoknál a francia fejét, akinek a párharc megnyerésével kell segítenie az ellentámadást. A két szóba jövő alternatíva (Balotelli és Ménez) más típusú támadók, értelemszerűen a fizikum miatt Balo lenne képes leginkább átvenni Niang szerepkörét. Elméletileg ő minden tekintetben képes lenne többre Niangnál, és egy Football Manager játékban gólokban és gólpasszokban is kétszámjegyű termést produkálna. A való életben viszont mindig kitűnik, hogy Balotelli csak Balotelli. Ménezzél valószínűleg sokkal inkább szélekre tolódna ki a támadásépítés - avagy Baccának kellene több fizikai párharcot vállalni.

A támadás további módjai

A Milan játéka támadásban igen egyszerű. Vagy kontrákra épít, vagy pedig szélen igyekszik feltörni az ellenfél védekezését. Ha hihetünk a Whoscored-nak, akkor a középpálya jobb oldala aktív (tehát  a Honda szárny), amiben szerepet játszhat Kucka is, aki a belső középpályások közül gyakran lép felé besegíteni a támadásokban. Mindez annak függvényében is érdekes adat, hogy Honda meccsenként átlagban 26-szor passzol, míg Bonaventura 46,6 alkalommal. Erre magyarázatot szolgáltathat a lenti képen látható jelenetsor, amiben egy gyakori formáját látjuk a Milan támadásépítésének. A Milan kis területen őrzi a labdát, a labdás ember (Bonaventura) szigorú őrizetet kap. Mivel behúzódik középre, ezért Antonelli előtt nagyobb terület nyílik, ráadásul a túloldalon található Honda teljesen üresen várja a labdát. A támadások egyébként így is viszonylag arányosan oszlanak el széleken, 38%-ban támadunk jobb oldalon, 36%-ban balon és csupán az esetek 24%-ban próbálkozik a csapat középső betörésekkel. 

Az egyébként gyakori megoldás, hogy a szélsők középre tolódásával próbál a Milan helyet teremteni a támadást segítő szélsőhátvédeknek. Ez szintén olyan terület, ahol volna mit fejlődnie a Milannak, ugyanis a beadások területén nem alkotnak maradandót játékosaink. Abate mérkőzésenként 0,5, míg Antonelli 0,3 sikeres beadással segíti a támadásokat és összesen 1-1 gólpasszt osztottak ki a szezonban. 

Szintén gyakran alkalmazott megoldás, hogy Niang szélre tolódásával próbálja a Milan túltölteni valamelyik oldalt.

És ha már támadás: úgy vélem Inzaghi nemcsak azt mérte fel helyesen, hogy a Milannak a kontrákra kell elsősorban építenie, de azt is, hogy egy ilyen karakterű csapatnak kulcsfontosságú a jó pontrúgás. Sajnos ahogyan azt a tavalyi 10. hely mutatja a gyakorlatban nem sikerült érdemben megvalósítani az elképzeléseket, Mihajlovics viszont nagyjából hasonló felfogással érkezett. A kontrához megalapozta a jó letámadással a labdaszerzéseket, amivel a védekezés is jelentősen javult. Közben pedig a pontrúgásoknál is érezhetően hatékonyabb a Milan. A Whoscored például a Milan jellemzésében a támadó pontrúgásoknál a "nagyon jó" kategóriába sorolta a csapatot. A jellemzésük egyébként nagyjából egybevág azzal amit fentebb írtam a csapatról. A pontrúgások mellett ugyanis az alábbi erősségeket sorolják a csapathoz.

• helyzetek értékesítése
• helyzetek kialakítása
• ellentámadások
• párharcok
• labdaszerzések

Emellett előszeretettel kontrollálja az eseményeket az ellenfél térfelén (a letámadással), jobb oldalon támad, sok lövéssel próbálkozik és állandó kezdőcsapattal dolgozik.

Összességében talán nem túlzás megállapítani, hogy Mihajlovics ütős kontracsapatot csinált a Milanból és a lehetőségekhez képest teljesen elfogadható teljesítményt nyújt alatta a csapat. Sikerült megtalálni azt a mentalitást, ami ennek a csapatnak leginkább erőssége lehet az agresszív letámadással és a gyors ellentámadásokkal.