Montella nyár elején nem volt könnyű helyzetben. A karrierje a jelek szerint mélypontra került, a Sampdoriánál nagyon közel került a kirúgáshoz. Pályafutását annál a Milannál folytatta, ahol az edzőknek nem volt könnyű élete a közelmúltban, pár év alatt már hatodik edzőként foglalta el a kispadot. A kezdeti nehézségek után - amikről már mi is írtunk - elkezdett működni az általa megálmodott gépezet, többször is bizonyítva taktikai érzékét. 

Statisztikák

Kezdjük a statisztikai megközelítéssel. A statisztikai adatok bemutatása központi szerepet játszott az előző Montellás cikkben, (ez volt egyben a cím alapja is). Idéznék az akkori konklúzióból.

"Foglaljuk össze röviden a dolgot: a Milan védekezésben és támadásban is átlag alatti teljesítményre képes, ehhez mérten még hízelgő is a megszerzett 6 pont."

Készítettem egy táblázatot, ahol összehasonlítottam a Milan teljesítményét az első hónapban látottakéval (ahol tudtam az adatot, ott a ligához viszonyítva tettem ezt), ez alapján az derül ki: a Milan fejlődése nem nyilvánul meg statisztikában. Mondani sem kell, elég meglepő információ, hogy támadásban és védekezésben is nagyjából ugyanolyan számokat hoz a csapat, csak épp lényegesen jobb és eredményesebb játékkal.

Azt összességében megállapíthatjuk, hogy a legtöbb területen fejlődött a Milan, többször lő kapura, több lövés találja el az ellenfél kapuját, több sikeres cselt mutatnak be a játékosai, több labdát szereznek és kevesebb lövés éri Donnarumma kapuját. Ez a legtöbb helyen arra is elegendő, hogy a ligaösszevetésben javítson a helyezésen, de így sincs olyan adat, amiben a Milan kiemelkedő lenne.

A kapott adatokat torzíthatná, ha más erősségű csapatokkal találkozott volna a Milan a két időszakban. Erről szó sincs. Az első elemzés idején a Torino, Udinese, Napoli és Sampdoria ellen lépett pályára a Milan - vagyis az idei formák alapján két rangadót játszott, ezeken 50%-os teljesítményt nyújtott a csapat. Azóta a csapat hat meccset játszott le, ennek a fele is rangadó volt és egyetlen kiesőjelölt, vagy nagyon rossz formában lévő csapat sem került a Milan útjába.

Taktika a támadásépítésben

A Milan idei játékának kulcsa, hogy Montella egyszerre több szerepkört is rábíz játékosaira - melyeket akár egy-egy meccsen belül is lehet variálni. Ezáltal sokkal kiszámíthatatlanabb a Milan játéka, mintha minden mérkőzésen ugyanazt láthatnánk. Mielőtt ezeket konkrétan részleteznénk, nézzük meg, mi Montella alapvető elképzelése a Milan játékáról.

Emlékeztek még Conte olasz válogatottjára? Annak a csapatnak úgy kellett a játékát megszervezni, hogy a középpályáról a két legfontosabb játékszervező - Marchisio és Verratti - egyaránt kidőlt. A jelentős problémát Conte azzal hidalta át, hogy a szervezést az intelligens és technikás belső védőire - főleg Bonuccira - bízta, a precíz hosszú átadásokkal pedig valósággal szétszedték előbb a belga, majd a spanyol válogatottat is. Mivel valódi regista nélkül futballoztak az olaszok, Conte olyan embereket rakhatott a középpályára, akiket legjobban szeret: négytüdejű, alázatos, taktikailag érett futballistákat, akiknek fő feladatuk a futás volt.

Ha a Milan keretét megnézzük, valamennyire hasonló a helyzet. Klasszikus értelemben vett irányító nincs - legközelebb Montolivo állt hozzá, de a Milanban legfeljebb a védekezésével tudott kiemelkedni - így alternatív megoldásokat keresett Montella. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mélységi támadásépítésben leginkább hasznos játékosa egy belső védő: Alessio Romagnoli. Minden további komment előtt, nézzétek meg az alábbi összeállítást, ami a Torino ellen látott megmozdulásaiból áll.

Some great line splitting passes from Romagnoli v Torino last weekend. Initiated the first phase for two goals, too. pic.twitter.com/AgY6Ie2kco

— Billy (@BilbertoSilva) 2016. augusztus 24.

Bizonyára sokan nem értik, hogy Conte miért lett volna hajlandó őrült összeget megadni érte. Romagnoli tehetsége ugyan nem lehet kérdéses, eddig mégsem nyújtott olyan teljesítményt, ami akár a mostani vételárát, akár a vele kapcsolatban pletykált összeget igazolta volna. Conte rendszerében - ami a közhiedelemmel ellentétben nem kötődik feltétlenül a háromvédős formációhoz - kiemelt fontosságot tulajdonít a védőknek. A filozófiája ugyanis a védelmi vonal feltolására és az intenzív letámadásra épül, amihez gyors, intelligens védők kellenek, akik a támadójátékot is képesek megalapozni passzjátékukkal. Ebben a tekintetben hasonló az ízlésük Guardiolával. Romagnoli rendelkezik ezekkel a jellemzőkkel, személyében olyan játékost vásárolt volna, aki tökéletesen illik a rendszerébe és aki hiánycikknek számít a piacon. Rettentően kevés védő van, akire ennyi támadó feladatot lehet bízni (ball playing defender) - kapásból Bonucci, Laporte, Stones, Piqué, Hummels, Boateng és Koscielny jut eszembe - többségüket pontosan ezért nehéz elvinni aktuális csapatukból.

Montella - Conte válogatottjához hasonlóan - a belső védőkre rengeteg feladatot bíz a támadásoknál. Különösen Romagnoli vállain van nagy felelősség, helyenként egészen kockázatos passzokat kell bevállalnia. A labdakihozataloknál rendszerint a védekező középpályások mélyen visszahúzódnak, eközben a támadók elfoglalják a pozícióikat, ezáltal hosszában megnyújtva a pályát. A mozgás célja, hogy lehetőleg a pálya közepén befutható területeket nyissanak, ahonnan a labdát vezető játékos lendületből indulhat az ellenfél védelmére. Ezekre a területekre főleg a belső védőknek (esetleg a kapusnak) kell beívelnie a labdát. 

A taktika

A Whoscored szerint az eddigi tizenegy meccsen tíz alkalommal volt a 4-3-3-as formáció és egyszer a 4-3-2-1, de tekintve, hogy a kivételt az a meccs képezi, amikor Bonaventura játszott Niang helyén, nyugodtan mondhatjuk, hogy a 4-3-3 alap formáció, amihez eddig nem nyúlt a mester.

Maga a formáció egy tágan értelmezett 4-3-3, ahol a játékosoknak csak papíron van ennyire kötött szerepköre. Valójában Montella igen komplex feladatot bíz rá a játékosaira, elsősorban azok erősségeire építve. Ebben a megközelítésben nagyon sokban hasonlít Guardiolára, akinél a 4-3-3-at maximum a kezdő kihirdetésekor látjuk viszont.

Montella csapata meccs közben többször is "formációt vált". Az eddig lejátszott mérkőzéseken legalább három különböző formációt próbált ki.

4-2-3-1

A Milan alapformációja szinte kínálja a 4-3-3-ról 4-2-3-1-re való átállást. Bonaventura több poszton is képes hasonlóan jó teljesítményre, így támadóként, támadó középpályásként, szélsőként és középső középpályásként is bevethető. Ez a fajta sokoldalúsága az, ami lehetővé teszi, hogy a középső középpályás szerepkörből feljebb lépjen és adott esetben a széleken vagy középen segítse a támadást. Főleg a kontratámadásoknál figyelhető meg, hogy a passzopciók növelése érdekében középre húzódik - ekkor a két szélen felfutó játékos (Suso és Niang) mellett optimális esetben még Baccát is meg lehet játszani. Betömörült védelmek esetében főleg a pálya szélére tolódik, ezáltal túltöltve a pálya egyik oldalát. A megoldás nagy előnye, hogy valahol emberfölényes helyzetet tud kialakítani a Milan. A 4-2-3-1-et főleg védekezésben használja Montella, különösen a letámadásoknál rajzolódik ki tisztán. A letámadás Baccával kezdődik, majd két hullámban jönnek a középpályások - előbb a Niang-Bonaventura-Suso trió, majd Locatelli és Kucka, akik rendszerint szoros emberfogással próbálják lezárni a passzfolyosókat.

2-3-5

A 2-3-5-ös megoldás az előző továbbfejlesztett változata, amikor mindkét szélsővédő felfut a támadásokkal. Egyikük (rendszerint De Sciglio) a középpályáig lép fel, a másik oldalon lévő játékos (nevezzük Abaténak) pedig egészen a támadók vonaláig kíséri a támadást. Ilyenkor Bonaventura nem középre, hanem szélre mozog ki, így alakul ki a "piramis-alakzat". A rendszer lényege egyfelől a szélek leduplázása (Bonaventura-Niang, illetve Suso-Abate), másfelől a pálya teljes szélességének kihasználása. Négyvédős rendszer ellen gyakorlatilag garantált az emberfölény (különösen ha egyszerre három játékos mozog be középre), de a háromvédős megoldás ellen is egy az egy elleni párharcok alakulnak ki. Az alsó képen jól látható az egyik példája ennek a megoldásnak. Középen három Milan játékos tömörül, a belső védő így arra kényszerül, hogy beljebb lépjen a támadóval. A Napoli védekezése balra tolódik, így jobb oldalon marad egy üresen álló ember. Még ha ebben a szituációban nehézkes is a megjátszása, azt máris elérte a Milan, hogy lehetőleg ne legyen emberfölényben a Napoli a támadókkal szemben, így az egyéni képességek jobban megmutatkozhatnak.

A modern futballban a csapatrészek közötti összhang, kapcsolat rendkívül fontos, ehhez mérten ennél a megoldásnál Montella túl nagy területet hagy a hibrid védelem-középpálya tengely és a támadó ötös között. Valahol mégis remek húzás, mert az ellenfél középpályája tehetetlenné válik. Sem tömörülni, sem letámadni nem tudnak ebben a helyzetben, legalább 10-10 méterre vannak a saját védelmüktől és a Milan középpályájáról egyaránt. Optimális esetben akár öt védekező játékost is totálisan feleslegessé lehet tenni. Ez a taktika kiszolgáltatottabbá teszi a védelmet az így kiharcolt egy az egy elleni szituációknak köszönhetően.

Ezt a megoldást főleg támadásban lehet alkalmazni és óriási rizikóval jár. A megnyújtott 2-3-5-ös formáció azt is jelenti egyben, hogy elképesztően nagy területeket hagy az ellenfél gyors lábú védői ellen a Milan. Így amennyiben a háromfős középpálya (amiből egyikük a szélsővédő) esetleg labdát veszít, nagyon gyorsan elindulhat a kontratámadás, amivel a rendezetlen védelem szinte esélytelen. A Napoli ellen például azért nem működhetett tökéletesen a formáció, mert Sarri okos lépéssel, letámadással zavarta a csapatot. A védelem és a középpálya közötti távolság emiatt a Napolinál is óriási volt, amit azzal próbáltak feloldani, hogy Koulibaly rendszeresen fellépett a labdás játékosra, ezzel szűkítve a területet. Szinte biztos volt ebben a helyzetben a Milan labdavesztése, Suso ugyanis vagy beleállt a párharcba, vagy megpróbált menekülni, ahol legalább két kékmezes játékos várta. Sarri részéről ez a megoldás legalább annyira merész volt, mint a Montella által megálmodott piramis. Ha ugyanis Koulibaly elvétette a szerelést, akkor méteres folyosót hagyott maga mögött. A Milan első gólja épp ilyen helyzetből született. 

3-4-3

Montella alapvetően az erős támadójáték híve, de nem zárkózik el attól sem, hogy védekezzen a csapata - különösen ha a helyzet megkívánja. A Juventus elleni rangadó ilyen mérkőzés volt. A 4-3-3-as rendszer ilyenkor a jóval konzervatívabb 3-4-3-as formációvá alakul át a pályán, amikor De Sciglio visszalép a védelembe, Abate fellép a középpályára, Bonaventura pedig kihúzódik szélre. Védekezésben ez a rendszer könnyedén átalakítható 4-5-1/4-2-3-1-re is, amit a Juventus ellen a letámadásoknál gyakran lehetett látni. Azon a mérkőzésen egyébként nem működött jól a presszing, a Juve a BL-ben alaposan felkészült a semlegesítésére és maximum lassítani sikerült a támadásaikat, megállítani nem. 

A 2-3-5-ös megoldással ellentétben a 3-4-3-as váltással a Milan kevés kockázatot válla. Sok tekintetben tekinthető okos húzásnak a Napoli ellen látott piramis, de a középpályára feltolt szélsővédő gyakorlatilag semmit nem ér a labdatartás szempontjából. Guardiola hasonló megoldással sokkal könnyebben élhetett a Bayernben - kedvelem DS-t, de Lahm vagy Alaba ezerszer is jobb futballista. Talán egy felesleges embert még el is viselne a rendszer, ha a többi játékos kiemelkedően passzolna, de ettől még nagyon messze áll a Milan, így ebben a pillanatban ez a vállalhatónál rizikósabb megoldás. Szögezzük le gyorsan: Montella soha nem számolt azzal, hogy a piramissal fogja birtokolni a labdát, főleg a gyorsan fellőtt, hosszú átadásokra építette a játékot, vagyis a kontrákra. Ezt viszont a 3-4-3 is lehetővé teszi - adott esetben a szélek leduplázása is lehetséges - itt is megjelenhet a Bonaventura-Niang, Suso-Abate kettős - és a játék szélessége is kielégítő. A gyenge pontja a középpálya közepe lehet, ahol a registára jóval nagyobb felelősség hárul, mint a három középpályással felálló verzióban - különösen, hogy Montella kifejezetten bátorítja a játékosait, hogy feljebb lépjenek a támadásokkal. Érdemes megnézni a Milan Juventus elleni gólját. A szélen egy gyors összjátékot követően a második hullámban érkező Locatelli előtt adódott a lehetőség a lövésre.

Nem szabad elmenni amellett sem, hogy a védőktől azt várja Montella, hogy levegyék a teher egy részét a középpályásról. Különösen Romagnoli játszik nagy szerepet a támadásépítésben, gyakran lép fel a középpályára, egészen a regista vonaláig, hogy eloszthassa a passzokat. A Juventus hiperagresszív, egész pályás letámadásánál is elsősorban Romagnoli feladata volt a labda felpasszolása. Allegri csapatai általában mesterfokon űzik a presszing mesterségét, nincs ez másképp a Juvénál is, így aztán nem csoda, hogy viszonylag kevés sikert ért el a Milan a földön.

A 3-4-3-ra másképp is képes átváltani a Milan. Ebben az esetben Bonaventura marad középen, De Sciglio és Abate lépnek fel a középpályára, Locatelli pedig a védelem vonaláig húzódik vissza.

Konklúzió

Csodát Montella sem tett. A Milan továbbra is híján van a kreativitásnak, labdabirtoklásra csak a gyengébb csapatok ellen képes és a szokásos egyéni hibák is visszaköszönnek a pályán. Rendszere azonban kreatívabb elődeinél, többször kényszeríti bele az ellenfelek védelmét szokatlan szituációkba, amik kulcsfontosságú pontokat hozhatnak a Milan konyhájára. A kreativitás hiányát egyfelől a játéktér megnyújtásával próbálja kompenzálni - ezáltal nyitva területet a gyors lábú játékosok előtt - ugyanakkor a távoli lövésekre is biztatja a csapatot, ami a Whoscored értékelésében a legerősebb tulajdonságok között szerepel. Igazán jó fegyverekkel Montella sem rendelkezik, a lehetőségeiből azonban eddig nagyon jól gazdálkodott.