Habár csak szeptemberben töltöttem a 12. életévemet, és nem február 29-én születtem, mégis szép lassan 30 éve vagyok Milan szurkoló, de különböző okok csak most sikerült kijutni először Milánóba. Az alábbiakban megpróbálom megosztani a személyes élményeimet, véleményemet a városról, San Siróról, Casa Milanról, na meg a Milan – Pescara bajnokiról.  

Két család utaztunk erre a rövid túrára, összesen hatan. A barátomnak ez a második milánói látogatása volt, én viszont zöldfülűként érkeztem. A város abból következtetve, amennyit sikerült látni igazi világváros, mást nem nagyon mondhatok rá. Régebben többször olvastam/hallottam, hogy Milánóban nincs annyi látnivaló Rómához, meg más városokhoz képest. Lehet, hogy így van, de kíváncsi vagyok, mi a helyzet akkor más városokkal, mivel itt is bőven van.

A „szokásos” látványosságok egy részét látogattuk meg, vagyis a Dómot (a Dóm Téren van a királyi palota is), onnan a Galleria Vittorio Emanuele II átvezet a Scalához (a Scala egyébként kívülről enyhe csalódás, abszolút egyszerű épület), a Sforzesco kastélyt, tőle nem messze található a Napóleon győzelmeinek tiszteletére felépített Arco della Pace, a Porta Románát, és a Santa Maria delle Grazie templomot, ahol Leonardo da Vinci híres freskója, az Utolsó vacsora található. Utóbbi zárva volt, de amúgy sem tudtuk volna megnézni Leonardo remekművét, mivel csak előrejegyzés alapján lehet jegyet váltani, és történetesen valami 52 euró a jegy ára. A Dóm Tér, meg környéke csodás ötvözete a réginek meg újnak, a történelemnek, kultúrának, meg a modernnek.

                                                                 Duomo di Milano

A sok történelmi, kultúrális látványosság mellett itt találhatóak azok az üzletek, amiért sokan a divat fővárosának tartják Milánót. Nem követtük nagy figyelemmel, de valószínűleg az összes nagy divatháznak, meg divatot diktáló cégnek van itt üzlete, emellett jónevű kávézókból, meg éttermekből sincs hiány. Az árak általában elég borsosak, de pl. a Dóm melletti Motta kávézóban 1,70 euróért lehet inni egy CafeMint bizonyára sokan tudják, itt van a Milan Megastore is, ami nekem személy szerint a nevével ellentétben nem is tűnt olyan megának. Ellenben az árakkal... :) Ami viszont zavaró, hogy többnyire fekete árusok mindenféle szelfibotokat, karkötőket, vagy éppen rózsaszálakat akartak ránk sózni, és eléggé agresszíven kínálják a portékát, a kezedbe akarják nyomni, és ha elveszed, akkor járkál utánad, hogy fizesd ki. Nem a mi esetünk volt, de van épp elég ilyen.

A szombati napunk a szentély, meg a Casa Milan látogatásával telt el. Nem unatkoztunk, bőven megérte.

A San Siro nagyon könnyen megközelíthető, az M5 metrónak a végállomásánál kell leszállni, stílusosan San Siro megálló a neve is, és ahogy kijövünk a megállóból, jobbanmondva már a felszínre vezető lépcsőkről látható a stadion. Valószínűleg már több ezer képen meg videón láttam eddig a híres arénánkat, és őszintén, nem tűnt valami gyönyörűnek. Élőben viszont más a helyzet. Sokkal szebb, mint amire számítottam.

                                                                         A San Siro

Kis fotózkodás, meg körbejárkálás után irány a stadiontúra. 12 euró a jegy felnőtteknek, 10 gyerekeknek, ami nem olyan vészes szerintem. Nincs (legalábbis amikor mi voltunk nem volt) idegenvezető, mindenki saját szakállára látogatja a stadiont, és elvileg annyi időt lehet ott tölteni, amennyi jólesik. Nem néztem az órát, de valószínűleg több, mint 2 órát eltöltöttünk mi is.

Az épületbe érve, először egy hosszú, reklámokkal teli tábla van, gondolom itt interjúkat szoktak osztogatni. Utána következik a Milan, majd a fiókcsapat öltözője. Ahhoz képest, hogy mire számítottam egy ekkora hírű klubtól, elég kicsi, meg szegényes az öltözőnk, ha nem lennének benne a piros-fekete bőrszékek, a klub címerével ellátva, egyenesen fapadosnak mondanám. Semmi luxus, meg ilyesmik. Volt alkalmam két éve a Fradi öltözőjét is látni, őszintén szólva, az szebb, tágasabb és modernebb. Az Inter öltözője szerintem még olyan sincs, mint a Milané.

                                                                       A Milan öltözője

Ennyit engednek megnézni a belső helyiségekből. A kuzinok öltözője után jobbra kanyarodva jön néhány lefele vezető lépcső, majd a folyosó, amelyik a pályához vezet, itt mindkét oldalán a legendák képei illetve Kilpin híres szavai (amelyek a klubszínekről szólnak) láthatóak, majd néhány lépcsőfok felfele, és következik az elélvezés pillanata, előttünk a lelátók. Belülről is sokkal szebbnek tűnt a stadion, csakúgy, mint kívülről, habár a székek nagyrésze kicsit kopott már. A látványt magát nem nagyon tudom szavakba önteni, egyszerűen látni kell. Szép, impozáns, lenyűgöző modern, ahol kell, a luxus is megvan, de ezzel gondolom mindenki így van, aki volt már ott. A lányok szerint is nagyon szép a szentély, pedig ők sem a Milant, sem a focit nem szeretik.

A  stadionból kivezető út természetesen úgy van megoldva, hogy onnan a San Siro Store-ba lehessen bemenni. Nekem ez jobban tetszett, mint a Megastore. Az a része nem, hogy gyakorlatilag kétfelé van osztva az üzlet egy képzeletbeli vonallal, bal felén a Milan, jobb oldalon az Inter termékeivel. Rögtön a bejáratnál volt Milan meg Inter mez is, az első különbség már meg is volt: a fiókcsapat meze kb. 20 euróval olcsóbb. Ezenkívül az interes részt nem néztük, szóval más hasonlítási alapom nincs, de ebben az üzletben is elég szép árak vannak. Ami még tetszett, hogy az üzlet egy részéből be lehet látni a stadionba.

                                                                            A Curva Sud

Ezután következett a Casa Milan. Ez is könnyen elérhető, M5 metróval néhány megálló a stadiontól, majd mintegy kilóméternyi gyaloglás után ott is vagyunk. Kinézete szerint új negyedben, modern épületek között feszít a Casa is, kívülről semmi extra, de mégis szép, piros-fekete üvegfalakkal ellátott, nem nagyon magas épület. Elöl a bejárat a múzeumba, meg az irodákhoz, hátul meg a szurkolói üzletbe, illetve a Cucina Milanellónak keresztelt étterembe. Itt 30 euróért vettük meg a családi belépőt (egyénileg 15 euró egy jegy, gyerekeknek 12, ha jól emlékszem), és itt ért az első kellemetlen meglepetés: senki nem szólt nekünk, de létezik egy olyasmi, ha ugyanazon a napon látogatja meg valaki a stadiont is, meg a Casat is, ebben a sorrendben, akkor utóbbinál kedvezmény van a jegyeknél (lehet, hogy fordított sorrendben is érvényes, ezt nem tudom). Hogy milyen arányú a kedvezmény, azt sem tudom, de rögtön utánunk jött egy kisebb csoport, egyikük tudta, hogy miről van szó, és onnan tudtuk meg mi is. Természetesen a kasszás a San Siro jegyárusaira hárította a hibát, hogy ők kellett volna szóljanak erről nekünk...

Végül is mindegy alapon beléptünk a múzeumba. Összességében ez is nagyon tetszett nekem, de azért nekem egy ekkora múltú csapathoz képest picit szegényesnek tűnt, legalábbis az eleje, ezalatt az aránylag kevés relikviát értem. Nem keresem a kákán a csomót, nem kritikát írok, ez csupán egy saját vélemény.

Először egy amolyan idővonalba érkezünk, ahol minden szezonunk fel van sorolva egy-egy sáv segítségével, ahol feltüntetik, hogy az adott szezonban mit is ért el a csapat, az adott évben nyert trófeák meg szépen bele vannak vésve, illetve néhol kidomborodnak.  Itt volt a szegényesebb rész is. Csak, hogy a Berlusconi éra nagy sztárjait említsem, nagyon kevés tőlük származó ereklye. Van egy mez Maldini bemutatkozó szezonjából, de azt sem Paolo viselte. Massaro 1994-es BL döntőn viselt csukája, Kaka 100. Milan gólját ünneplő meze, Galliani 2007-es BL döntőn viselt nyakkendője, egy aláírt Baresi mez, és Maldini csapatkapitányi szalag, az is autogrammal ellátva, néhány, a játékosok által aláírt BL döntő labda, és kb.  ennyi, ami a sok legendától származó darabokat illeti (ha valamit kifelejtettem volna, elnézést, nem szándékos). Ezenkívül egy régi szerződés, néhány mez (köztük egy Prati mez), néhány labda, csuka, meccsprogramok, egy, a Berlusconi éra 30 évét köszöntő, a Presidente által aláírt mez, és nagyvonalakban ennyi. A Berlusconi éra nagy sikereit felvonultató sávokban egyeseknél egy-egy monitoron pillanatképek is mennek az adott döntőkről, sikerekről, néhány szereplő interjúrészletei is megtekinthetőek.

                          Idővonal, középen a Berlusconi "uralmának" 30 éves évfordulójára készült mez

Következő állomás (szoba) a trófeaterem, ahol a nagy sikerek trófeái vannak kiállítva. Ez a szoba nálam felért egy jobbfajta orgazmussal… Kör alakúra van formálva, a körben a vitrinekben kiállítva a Scudettok, Olasz Kupa-, illetve Szuperkupa, BEK/BL, KEK, Európa Szuperkupa, Interkontinentális Kupa, és Klub VB serlegek. Középen egy nagyméretű BL trófea, egyik felén a közismert UEFA logóval, illetve a „Coupe des Clubs Champions Europeens” felirattal, vagyis mint az eredeti serlegen, a másik felén a Milan 7 győzelme feltűntetve. Fölötte egy kör alakú monitor, ahol amolyan negyedóránként elsötétül az egyébként is nem valami jó kivilágított terem (gondolom, hogy épp a hatás miatt nincs annyira kivilágítva), majd egy néhány perces visszaszámlálás után egy rövidke film megy a nagy sikerekről. A monitoron a képsorok állandó mozgásban vannak, vagyis körbe forognak, nem túl gyorsan, de érdekes ilyen formában a filmecske. Kár is tagadni, pl. Pellegatti Pippo Miozása közben, de más momentumokban is egyenesednek a szőrszálak a testen, és jön a milanisták által jól ismert érzés, amikor a nagy győzelmeinket nézzük vissza milliomodik alkalommal… Ebből a teremből nem nagyon akaródzott kimenni, de azért nem lehetett órákat üldögélni a székeken, és csodálni minden részletét a felhozatalnak.

                                                                   Trófeaterem egy része

A trófeateremből egy számomra kicsit érthetetlen részhez érkeztünk, itt Menez, Bacca, Donnarumma, Niang, Locatelli, Suso (remélem senkit nem felejtettem ki) aláírt mezei vannak kiállítva, amelyeket olyan mérkőzésen viseltek, amikor a meccs emberének lettek választva, fölöttük a Man of the Match plakátok. Én nem értettem, és most sem értem, hogy egy ekkora klub múzeumában mit keresnek kiállítva olyan játékosok mezei, akik egyelőre (Donnarumma és talán Locatelli esetében) semmit nem tettek azért, hogy ez megtörténjen. És pl. a három tulipántól, Riveratól, Shevchenkotól, a Gre-No-Litől (és a neveket bőven lehetne még sorolni), gyakorlatilag semmit nem láthatunk.

Következő állomásnál egy 3D hologramokkal készült filmecske tekinthető meg. Baresi, Sheva, Maldini, Kaka és Barbara Berlusconi szájából hallunk itt egy-egy rövidke gondolatot a fociról meg a Milanról, mivel nem vagyok nagy olaszos, sokat nem értettem belőle. A videón a show eleje nincs meg sajnos, illetve a minőséget sem kell nézni, telefonnal készült.

Következő része a múzeumnak már sokkal jobban köthető a történelmünkhöz, és méltó is hozzá, itt az Aranylabdásaink meze és a megnyert trófeái vannak, de a játékosok aláírása (már amennyire láttam, lehet, hogy tévedek) nincs a mezeken. Időrendi sorrendben vannak kiállítva ezek a darabok.

Ezután egy Mondo Milan névre hallgató rész következik, itt a nemzetközi meccseinkről láthatóak többnyire meccsprogramok, füzetek, 1-2 labda, jegyek, fotók (néhány játékos által aláírt), és egy csuka is, de ez már nem tudom kinek a nevéhez köthető. Emellett amolyan kirakatban látható próbababákon időrendi sorrendben a 7 megnyert BEK/BL döntőben viselt mezek egy-egy példánya. A rövidnadrágok viszont mindeniken egyformák, nem tudtam megítélni, melyik szezonból valóak, de Adidas az összes, szóval a közelmúlt valamelyik szezonjában volt ilyen a csapatnak. Ugyanitt van néhány ereklye a San Siroban rendezett utóbbi 2 BL döntőről is, a 2001-esről egy Elber által viselt (és aláírt) cipő, egy labda, és néhány információs füzetecske, az ideiről meg egy-egy Real és Atletico mez, illetve egy meccslabda is. Szintén itt van egy 2007-es BL döntő meccslabda is, amelyen későbbi játékosok aláírásai vannak (a táblán 2008-at ír, de ott van pl. Thiago Silva aláírása is, aki 2009 januárjában igazolt a Milanhoz). Ugyancsak itt két, egymással szemben lévő TV készülék, egyiken a BL győztesek csapatfotója váltja egymást, időrendi sorrendben, másikon a döntők vesztesei.

                                                                         Az Aranylabdák

Innen már a szurkolói üzletbe vezet az út, ha az emlékeim nem csalnak, amelyik hasonló a másik kettőhöz, a felhozatal is nagyvonalakban ugyanaz. Mellette a már említett Cucina Milanello, egy tetszetős étterem, tele tévékkel, egy óriásival is, itt meccsnapokon szoktak sokan begyűlni, az olaszon kívül a komolyabb ligák meccseit lehet megnézni egy kávé, sör, vagy némi harapnivaló mellett. Amikor mi voltunk ott, az óriás TV-n a Serie B meccsei mentek, a másikokon a Gijon – Sevilla.

Estefele a szállodába (Grand Visconti Palace) visszaérve egy, jött a második meglepetés, ezúttal inkább kellemes. A bejárat előtt leparkolt Lamborghini szökött a szemünk elé. A hallba érve meg a Pescara játékosaiba, másnapi ellenfelünkbe botlottunk. Oddo az egyik asztalkánál kártyázott két tanítványával, hamar kaptunk is az alkalmon egy közös fotó erejére, elvégre egy világbajnok, és volt Milan játékosról van szó. Mögötte is egy ex-Rossonero ült, Aquilani személyében, de vele nem foglalkoztunk, keveset is volt nálunk, illetve engem személy szerint nem is érdekelt. Másnap reggel a többi játékossal is összefutottunk az étteremben, ők is akkor reggeliztek, amikor mi.

Innen már nem sok volt, és indultunk ismét a San Siroba, ezúttal a bajnoki meccsre. A stadion előtt a szokásos árusok, 20-25 euróért kínálták a „maglia ufficiale”-kat, amelyek tulajdonképpen a kínai hamisítványok voltak. De nemcsak Milan, hanem Inter, Juve, Barca, Real, vagy éppen Leicester City mezeket, sálakat, meg mindenfélét. Két órával a meccs kezdete előtt már ott voltunk, gondoltuk megnézzük a buszt is, amikor hozza a srácokat a meccsre. Jól megvárattak, két óra előtt néhány perccel futottak be, ami nekem nem nagyon tetszett, olyan szempontból, hogy elég későre jöttek meg, ahhoz képest, hogy rá egy órára már a kezdő sípszó hangzott el. Ambrosini a Smartjával hamarabb megjött például…

                                                               Készülődés a mérkőzésre

A meccsről nem sokat mondanék, azt mindenki láthatta, hogy nagyon gyengén játszottunk, ez volt a harmadik meglepetés, ezúttal ismét kellemetlen (a Pescara ellen ha nem is gálázásra, de jobb játékra számítottunk). Elég szerencsésnek mondható a győzelem, de ugye van a mondás, hogy a győzelmet nem kell magyarázni. Viszont tény, hogy hazai pályán egy újonc ellen, egy kiesőejlölt ellen, aki pályán még nem nyert mérkőzést a szezonban, bekkeltünk. Inkább néhány személyes észrevétellel fárasztanálak. Akármennyire is nem tetszett a fiaink játéka, mégsem vártam a meccs végét, csak élvezni akartam a pillanatot, hogy ott lehetek.

Donnarumma melegíteni is a többiek előtt úgy 10 perccel jött ki, mindkét félidő elején nagy tapsot kapott a nézőktől, egyértelműen ő a közönségkedvenc. Utána talán Baccát fogadták a legjobban. A kolumbiai cseréje is érdekes volt, a lelátókról úgy tűnt, hogy nem a csere miatt volt mérges Bacca. Pont előtte Locatellinél volt a labda, a két szélen üres ember, elöl Bacca, két vagy három védő között. Erre Loca pont neki passzolt, méghozzá szarul is (lassú passz volt, a nézők is ordítottak Locatelli felé, hogy nyissa ki a szemét). Erre lett mérges a kolumbiai, kiabált meg mutogatott is Locának, hogy miért nem szélre passzolt. Majd rögtön jött a csere, és odacsapta a kabátját, a felvételeken látszott, hogy rövid szóváltása is volt Montellával, szerintem a Mester csitítani akarta, de Bacca még mindig dühös volt a rosszul megjátszott labda miatt. Mivel nem nagyon volt visszhangja az esetnek, gondolom valójában is ez történhetett.   

                                                         Bonaventura találatának pillanata

Nálam Donnarumma volt a meccs embere, ismét volt néhány nagy védése, ami nagyban hozzásegített a győzelemhez. Locatelli tetszett még, viszont neki még sok hiba is van a játékában, de hát 18 évesen egy kulcsposzton bőven lehet még fejlődni. Bonaventura sem volt rossz, de sok kontralehetőséget elszalasztott, főleg a meccs vége felé az állandó labda körüli forgolódásával, és azt, hogy nem passzolt, a közönség sem jutalmazta. Baccát emelném még ki egy kicsit, a TV-s meccsnézésekből ez nem jön le, de rengeteget küzd, hajt, viszont kevés sikerrel, látszik, hogy nem nagyon illik ebbe a rendszerbe. Ő egy igazi befejezőcsatár,  amilyen Inzaghi is volt anno, és az ő játékán meglátszik, hogy nincs mögötte egy kreatív középpálya, aki kiszolgálja. Még így is messze a legjobb csatárunk, első szezonjában több gólt szerzett ebben a harmatos Milanban is, mint régebben Ibrahimovic, vagy Inzaghi, Weah, stb (van Bastent nem említem, mert első nálunk töltött szezonjában keveset játszott), és utóbbiak mögött azért nem Montolivo vagy Suso osztogatott. Persze Ibra mezőnyjátéka nyilván nem ugyanaz, de ismét ott van az érem másik oldala, hogy kik a csapattársak.

Néző szokás szerint kevés volt, 31820 és 36535 is olvasható volt, mint hivatalos nézőszám, egy ekkora stadionra azért kijelenthető, hogy fújt a szél. Nem is számítottunk többre, azt mondtuk, ha véletlenül 45000 körüli lesz a nézők száma, az már nagyon jó lenne, de azért nem nagyon volt szép a többnyire üres lelátók látványa. A Curva Sud is aránylag rendben volt, drukkoltak lelkesen, Oddót is megtapsolták, de azért látszott, hogy nem nagy meccsen vagyunk, „csak” egy Pescara az ellenfél.

Amikor kijöttünk a stadionból, már szürkülödött, és szerintem kivilágítva még szebb a szentély, mint napfénynél.

Végezetül annyit szeretnék még elmondani, hogy aki eddig elolvasta, annak van egy söre (nem tudom, hogy kitől), illetve, hogy mindannyiunknak tetszett amit láttunk. Nagyon mozgalmas az élet Milánóban, a forgalom eléggé kaotikus, a kiépített metrórendszerrel meg voltunk elégedve, mindenhova elvitt, ahova el akartunk jutni. A jegyárak sem vészesek, egy vonaljegy 1,50 euró, az egy napos jegy 4,50, kétnapos pedig 8,25, főleg a kétnapost bőven megéri kifizetni egy turistának, hiszen két nap alatta símán 20-30 utat megtesz az ember egy ilyen látogatás alkalmával.

Végül abban maradtunk, hogy jövőre remélhetőleg egy komoly BL mérkőzésre lesz esélyünk kilátogatni. Ha ez megtörténne, megpróbáljuk nem elszalasztani. Forza Milan!