Ha megkérdeznének egy Milan szurkolót (aki nem aludta át az elmúlt 6-7 évet), hogy mi jut először eszébe Gallianiról és az átigazolási szezonról, akkor jó eséllyel az a válasz érkezik, hogy "kölcsön+opció". A Milan sportigazgatója a pénzcsap elapadásával gyakorlatilag sportot űzött a hasonló formájú szerződésekből, így elsőre mondhatnánk, hogy nagy mestere a műfajnak. Csakhogy a felszínt megkapargatva rájöhetünk, hogy a módszere elavult és a világ ebben a tekintetben is elment mellette.

A Milan által eladott játékosokat figyelve jutott eszembe hogyan történhetett meg, hogy a mostaninál lényegesen használhatóbb futballisták kerültek más csapathoz tulajdonképpen fillérekért. Olyan játékosok, akikben nem láttak eleget, vagy könnyelműen rásütötték, hogy nem elég jók a Milanhoz. Legújabb példája Saponara, aki kevés lehetőséget kapott a csapatban és hiába lendült remek formába régi-új csapatában, a Milan kénytelen volt elengedni, mert a szerződést sikerült igen előnytelenül megalkotni.

Tény és való, hogy eladásokat tekintve nem előnyös a Milan helyzete, noha nem Gallianit szeretném sajnálni. Sokszor mondja el, hogy csak abban az esetben tudunk igazolni ha valaki távozik, és utóbbi nehezebb feladat mint gondolnánk. Egy épeszű csapat - pláne amikor rossz szériában van - leginkább szabadulna azoktól, akik egyáltalán nem kerülnek képbe az edzőnél vagy egy olcsóbb játékossal pótolható. Galliani azonban rendszeresen túlfizeti ezeket a játékosokat, akik így kényelmesen elvannak azzal is ha nem játszanak. Arany életük van: minden nap bejárhatnak a Milan edzéseire, luxuskörülmények között dolgoznak és még autót is kapnak a szponzortól. A legjobbat még ki is felejtettem, tudniillik, hogy ezért még meg sem kell szakadni, hiszen jó eséllyel pályára sem kerülnek. Aztán eljön az az idő, amikor Galliani rájön, hogy felesleges az adott játékos és jó lenne ha olyan ember kapná a bérét, aki alkalomadtán legalább pályára kerül. Csakhogy ott jön képbe az, amit pár sorral feljebb írtam: ennél a helyzetnél csak rosszabb lehet. Az új csapatoknál nem lesz sem luxus, sem szponzorautó, sem milliós bér és még dolgozni is kell érte. Ennyit megér az, hogy pár Serie A-s meccsel több legyen a statisztikában? Nem, itt is emberekről van szó, akik a családra is gondolnak. Az ő szintjükön bizony számít, hogy évente 0,5 vagy 1 milliót keresnek. Ez is jelzi mennyire átgondolatlanul és rövid távon gondolkozik Galliani.

A kölcsönszerződéseknél is hasonló amatőr gondolkozásmód jellemzi a csapatot. Néhány éve még egészen korrekt üzleteket lehetett kötni olasz kiscsapatokkal (főleg a másodosztályban), ahol többnyire 50%-os részesedéssel adták el a játékosokat, vagyis a klub megkapta a játékos felét. Ez abból a szempontból előnyösebb a sima kölcsönnél, hogy utóbbinál nem feltétlenül érdeke a klubnak a kapott játékos beépítése, hiszen így rövidtávon járhat jól, amíg az adott játékos a csapatot erősíti. És mi van mondjuk abban az esetben ha a kölcsönkapott játékos gólkirály lesz? Nos, a játékos eredeti tulajdonosa örömében visszarendeli és kap egy jó játékost, addig az, aki hozzátett a játékos neveléséhez a remek szezonon kívül mást nem kap. Ami csapatépítés szempontjából nem ideális és anyagilag sem éri meg. Ilyen volt néhány évvel ezelőtt a Pescara, ahol Zeman látványos, gólerős játékot hozott össze, számos fiatal olaszt beépítve. A kulcsemberei közül azonban Immobile a Juventus, Insigne pedig a Napoli játékosa volt. Ketten együtt összesen 67 gólban működtek közre, (Immobile 28+7, Insigne 18+14), és ebből a Pescara végül anyagilag nem haszonnal jött ki, bár feljutottak az olasz élvonalba, ahol viszont ilyen képességű játékosokat már nem tudtak pótolni.

A közös tulajdon intézményét viszont az Olasz Szövetség megszüntette - nagyon helyesen, mert a rendszer teljesen átláthatatlan volt -, és egyébként is csak elméletileg működött. Ugyanis hiába volt a profit reménye, a tapasztalat azt mutatta, hogy egy fiatal játékosnak így is kevés esélye van bekerülni a kezdőcsapatba, mivel az edzők (micsoda szégyen) nem egy évben gondolkoznak, hanem hosszabb távon. Vagyis ha egy játékost megkapnak egy évre és kulcsemberré válik, akkor a következő szezonra megint új kulcsembert kell találni. Igaz itt legalább van annyi profit, ami kecsegtet ennek a feladatnak a sikerességével. Manapság azonban a sportigazgatók másik módszert alkalmaznak előszeretettel.

Ez tulajdonképpen olyan rendszer, ahol a játékost eladják, de a szerződésében valamilyen összegű visszavásárlási záradékot rögzítenek. Mondjuk van egy támadóm, aki nem fér be a csapatba, de nagy tehetség és valaki fizet érte 10 milliót. Pontosan tudom, hogy sokat ér a játékos, de a fejlődésének az tesz a legjobbat ha rendszeresen pályára lép, tehát eladom és kapok érte 10 milliót. Azonban a jövőjét figyelembe véve azzal a feltétellel teszem el a 10 milliót, hogy kapok egy visszavásárlási opciót, mondjuk az első év végén 20 millióval a második év végén 25-tel, a harmadikra meg 35-tel. Nekem persze anyagilag megterhelőbb a kölcsönnél, de ha szerencsém van és a játékosom klasszis lesz, akkor 25 millió megmozgatásával megszerezhetem. Manapság pedig a klasszis játékosokat a legritkább esetben lehet ennyiért megvásárolni. Az a klub is jól jár, aki megvásárolta 10-ért, hiszen profitot csinált, évekig a csapatban pallérozódott, hosszabb távon is lehetett rá építeni, ahogyan a játékos is, hiszen sikerült fejlődnie, amire az őt eredetileg birtokló csapatban nem lett volna lehetősége. Win-win szituáció.

Másik remek módszer, amikor a klub egy fiatal játékost vásárol meg, de nem viszi el azonnal, hanem kölcsönben hagy neki némi időt a fejlődésre. Ez azért jó, mert így a csapatnak nem egy utánpótlásból érkezett fiatalt kell beépítenie, hanem már egy eleve beépített játékosról beszélünk. Kap érte némi pénzt - nyilván akkor a piaci árának többszörösét - és lényegében megy minden a maga rendjében tovább, azt leszámítva, hogy a végén kevesebb profitot várhat a játékosért.

Ezek a példák előfordulnak például a Juventusnál, akik Moratát a fentebb vázoltak szerint vásárolták meg és később így adtak túl Berardin, akit egyébként a második példában bemutatott módszer szerint szereztek meg. A Milan viszont többnyire kölcsön+opciók által passzolt le értékes játékosokat, például Saponarát. Tény, hogy a középpályás nem váltotta meg a világot a Rossonerinél, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy kevés lehetőséget kapott, a bajnokságban összesen 8 meccset kapott, ebből 3 alkalommal volt kezdő. Érdemes ezt összevetni azzal, hogy a most már egy éve semmit sem mutató Cerci vagy Honda (neki legalább pár emlékezetes meccse akad) hány percet kapott. Többet, mint amennyit a teljesítményük alapján megérdemeltek volna. Végeredményben úgy sikerült elherdálni egy tehetséges játékost, hogy anyagi veszteség nélkül sikerült kiszállni belőle és ez a legpozitívabb amit el lehet erről mondani. Ehelyett olyan szerződést is lehetett volna konstruálni, amiben Saponarára kap a Milan visszavásárlási opciót. Ahogyan az Empoliban játszik elgondolkodtató lenne, hogy éljen-e vele a Milan. Már a leigazolásánál is felmerülhetett volna az a lehetőség, hogy egy évet még hagynak neki az Empoliban, ami persze ellenkezett volna a fiatalítási hullám szellemével. Inkább a látszat kedvéért beraktak egy tehetséges fiatalt a keretbe, hogy aztán percekre kapja meg a bizonyítási lehetőséget.

De tegyük fel, hogy abból indulunk ki, az adott játékos egyáltalán nem fér be a koncepcióba és nem kell. Ebben az esetben is lehet trükközni és minő meglepő a Juventust hozom fel példaként. A torinói csapat nyáron meglepetésre kölcsönben elengedte Kingsley Comant. A kölcsön két évre szól, ezalatt 7 millió eurót biztosan kapnak. Tehát ha Coman nulla lesz, akkor is jól járnak. Ugyanakkor ha beválik, akkor 2017-ben 21 millió eurót kapnak a játékosért. Tehát még egyszer: volt egy ingyen megszerzett játékosuk, aki valamiért nem illett a koncepcióba. Ahelyett, hogy elrontották volna a játékos karrierjét nevetséges kölcsönszerződésekkel, szereztek biztos 7 és opcionális 21 milliót. Azt persze lehet kritizálni, hogy a Juventus miért engedett el egy egyébként igen tehetséges játékost, pláne olyan posztról, ami egyébként hiányos a Juvéban. Lehet, hogy egyszerűen nem feküdt neki az olasz bajnokság és ezt belátták, nem tudom. Az viszont tény, hogy Coman új csapatában sokkal jobban szerepel, mint az olaszoknál. Érdemes persze megjegyezni, hogy az előnyös szerződéshez az is kell, hogy a játékosra legyen kereslet. Egy fiatal, ereje teljében lévő, nagy potenciállal rendelkező játékost könnyebb jól értékesíteni, de azért a Milannál is voltak jó játékosok. Az megint más kérdés, hogy ezek miért nem bontakoztak ki igazán az egyébként gyenge Milanban.

Ez az egész folyamat tükröződik El Shaarawy eladásánál is. El tudom fogadni - bár a jelenlegi keret ismeretében szakmailag nem feltétlenül tudnám alátámasztani -, hogy nem fér be a Milanba, ugyanakkor a Monacós kölcsönszerződése nem tűnt éppenséggel előnyösnek. Papíron jól hangzik, hogy 20 mérkőzés után életbe lép az opció, csakhogy a franciák sem hülyék és abban az esetben vették volna meg a megállapított áron, ha már az első fél évében berobban. Ez végül nem sikerült neki, a bajnokságban 7 mérkőzésen volt kezdő, ezalatt egyetlen gólt sem szerzett. Nemzetközi porondon egy fokkal eredményesebb volt, itt összejött 6 meccsen 2 gól és 1 gólpassz, de ez természetesen nem bizonyult elegendőnek. Ugyanakkor a szerződés kitétele óvatossá tette a Monaco edzőjét a játékos alkalmazását illetően, inkább helyezte limitált szerepkörbe, minthogy korán aktiválja az opciót és esetleg egy gyengén teljesítő játékost vásároljon meg. Akárhogy is dühöng Galliani, ebben a megoldásban benne volt, hogy fél év után megunják a franciák és újra csapatot kell neki találni, vagy bepaszírozni a keretbe. Ráadásul ha valaki, akkor Galliani ezen fel sem háborodhat, ugyanis pár éve szépet matekozott Aquilani esetében, akinél úgy oldotta meg az opció kérdését, hogy az utolsó pár meccsen csak csereként léphetett pályára, így végül a Milannak nem kellett megvásárolnia, mivel ezeket csak 0,5 meccsnek számították a szerződés értelmében.

A kölcsönszerződések világában is létezik tehát olyan út, melyben kreatív, ötletes trükkök révén olyan szerződést hozzanak létre, ami végül mindegyik fél számára előnyös és valamilyen haszonnal kecsegtet. A nagy mesternek gondolt Galliani azonban ezen a területen sem tekinthető éllovasnak, hiszen még mindig azokban a megoldásokban gondolkozik, amik néhány éve még divatosak voltak, mára azonban a fontosabb üzleteknél szinte teljesen háttérbe szorultak.