Biztos vagyok benne, hogy többségünk nem akkor kezdett el szurkolni a Milannak, amikor 2012 tájékán leigazolták mondjuk Traorét. Valószínű, hogy a szerelem sokkal korábban kezdődött, mondjuk a kétezres évek elején, közepén vagy még korábban, épp valamelyik sikeres korszakban. Népszerű dolog divatszurkolókat látni minden sarokban, de alapvetően ez a dolgok rendje: az emberek többsége a sikeres csapatokkal tud azonosulni, nekik tud elsősorban szurkolni. Ezeknél a csapatoknál is törvényszerű a visszaesés, de a korábbi "divatszurkolók" nem választanak új kedvenceket. Nem azért, mert nem akarnak, egyszerűen nem tudnak.
Ha valaki 2007-ben azt mondja, hogy egyszer egy olasz szuperkupának is örülni fogok, alighanem őrültnek nevezem. Ehhez persze tudni kell, hogy nem vagyok a szuperkupák híve, és ezzel a véleményemmel valószínűleg a futballtársadalom legalább 90%-hoz tartozom. Soha, egyetlen országban nem mozgatott meg ez a "megcsinált" trófea, ahol két komoly sorozat győztese csaphat össze, hogy aztán a már megnyert kupánál lényegesen kevesebb presztízsű serleget emelgethessenek a magasba. Ez a legnagyobb probléma a szuperkupával. Bár a neve is azt sejtetné, hogy ez valami nagyobb eredmény felé visz, valójában két ázsiai haknimeccs közé beszorított "tétmeccs", ahol az igazi tét az, hogy az Audi kupánál valami nagyobbat is nyerhessenek a csapatok. Ennél nagyobb nincs, hiszen a valódi téttel bíró küzdelmeken már túl vannak a csapatok, vagyis maximum a büszkeség lehet a tét, hogy elmondhassák: megvan a duplázás vagy akár a triplázás hazai földön.
Abban az esetben különösen nincs értelme az egésznek, ha a bajnokságot és a kupát is ugyanaz a csapat nyerte meg. Miért nem kaphatják meg ilyenkor automatikusan a szuperkupát? Ha megnyerték a két legjelentősebb hazai trófeát, mit kell még bizonyítaniuk? Pláne egy olyan serleggel, ami kevesebbet ér a bezsebelteknél. Valahol ez is jelzi, hogy egy erőltetett próbálkozásról van szó, mert sehol máshol nem fordulhatna elő, hogy a második helyezett kap lehetőséget egy olyan kupa megnyerésére, amiért alapvető követelmény az elsőség valamelyik sorozatban.
Sokáig azon is gondolkoztam, megnézzem-e egyáltalán a meccset. Amit most, hogy a katari piacnak is kedvezzenek, áttoltak decemberre, egy kvázi lehetetlen időpontra, egy nappal a karácsonyi "triplázást" megelőzően. Felvezetőt sem írtam hozzá, talán nem is volt erről szó a szerkesztőségen belül. Valahogy az ünnepi hangolódásban senkit nem tudott megmozgatni a mérkőzés. Egészen a mérkőzés kezdetéig úgy voltam vele, hogy ezt kihagyom és majd livescore-on keresztül megnézem mi lett az eredmény. Aztán mégis azon kaptam magam, hogy keresem a streamet és ha némi késéssel is - Chiellini góljáról becsülettel megvallom, még épp lemaradtam - de elkezdtem nézni a meccset. Nem bántam meg.
Mert az az első percektől kezdve világos volt, hogy a Milan számára biztosan van tétje a meccsnek. Ami persze valahol várható volt. Évek óta nem lehetett hallani Gallianiéktól az egykoron közutálatnak örvendő közhelyet, hogy nekünk nagy bajnokaink vannak. Ennek az az oka, hogy manapság alig van olyan játékosunk, akik átélhettek profi szinten bármilyen szintű kupagyőzelmet, ami nem Berlusconi-kupa. Aki látta Locatelli könnyes arcát a meccset követően biztosan megérti, nekik tényleg sokat jelentett ez a győzelem. Akármennyire is furán hangzik, a szuperkupákkal kapcsolatos, meglehetősen hosszan taglalt ellenérzéseim ellenére hasonló "Milan-élményben" rég volt részem. Ez nagyjából annyit takar, hogy ki-ki mérkőzéseken 90 percen keresztül torkomban dobogó szívvel nézek végig egy meccset. Ez az az élmény, amit egyébként az olasz kupa döntőjétől vártam volna, és amit akkor elvettek. Abban a pillanatban ugyanis, hogy kirúgták Mihajlovicsot és Brocchi került a helyére, lélekben elengedtem a trófeát. A szerbbel sem a Milan volt az esélyes, de legalább adódott némi remény. Arra viszont egy lyukas garast sem adtam volna, hogy egy újonc edző, aki ráadásul Berlusconi rendszerén belül kénytelen a saját elképzeléseit megvalósítani, legyőzi Olaszország legjobb csapatát és az ország három legjobb edzőjének egyikét.
A BL-döntővel vagy akár egy random BL-meccshez összehasonlítva, Tesco gazdaságos élmény volt, de feltétlenül olyan, ami által közelebb érzem magamhoz a jelenlegi csapatot és a Milant. Mert az egész tele volt emberi pillanatokkal. Locatelli sírásával, Lapadula jó értelemben őrjöngéseivel vagy azzal, hogy Abate odaadta a kapitányi karszalagot a sérült Montolivónak. Nem szívlelem a csékát, nyílt titok, hogy Montit nem tartom/tartjuk alkalmasnak a szerepkörre, de ha egyszer ő a kijelölt kapitánó, akkor neki kell felemelni a serleget, Abate gesztusa ebből a szempontból a meccs egyik legszebb pillanata volt.
Juvés szemmel nézve lehet, hogy a mostani Milan-öröm még annál is komikusabb, amikor a bajnoki meccs után volt hurráhangulat. Az ő szemszögükből érthető a dolog, zsinórban öt bajnoki cím, két olasz kupa és három olasz szuperkupa (az is fontos ám!) bőven jóllakatta őket. De valahol nekik is az az érdekük, hogy Olaszországon belül is nagyobb legyen a verseny és újra a régi presztízsében lássuk a Serie A-t. Jelenleg kis túlzással csak a Bajnokok Ligájában vannak tétmeccseik, mert a bajnokságot akkor is nyerik, ha a sorozat felét a B-csapattal tolják le. Remélhetőleg hamarosan a Milan lehet az egyik kihívójuk, amihez apró lépések kellenek. Most épp az olasz szuperkupában sikerült bizonyítani - az év során már második alkalommal -, hogy ha nagyon távol is áll ez a Milan a Juvétól, alakul egy olyan mag, amire hosszútávon is lehetne építkezni és ami már így is képes oda-oda szurkálni a legyőzhetetlennek gondolt óriásnak.
Ehhez csak annyi kellett, hogy újra van igazi Milan szív a csapatban, akad néhány átlagon felüli képességgel rendelkező játékos és egy olyan kapus, akit már 17 évesen is klasszisnak nevezhetünk. Bizony, Donnarumma nemcsak Dybala büntetőjét fogta meg, de előtte is komoly védésekkel tartotta életben a csapat reményeit.
Utoljára a Milan 2011-ben tudott trófeát nyerni, ugyanúgy az olasz szuperkupát. Remélhetőleg ezzel sikerül szépen keretbe foglalni az elmúlt négy-öt éves időszakot és végleg magunk mögött hagyjuk az eredménytelenséget.
