Sinkovics Gábor 2010-ben írt egy cikket, amely mély nyomokat hagyott bennem. Nem túl gyakran esik meg az ilyesmi – maradjunk annyiban,  hogy nem ő a kedvenc újságíróm. Ez a cikk, vagy inkább blogbejegyzés sem azért maradt számomra emlékezetes, mert annyira tetszett. Egy olyan kérdést tett fel, amit mi is gyakran megkapunk. Egy olyan jelenségről írt, amelyet minden külföldi csapat szurkolói ismerhetnek, akár TrollFociról is.

“Egyszer csak elém került az a Renault. Talán bevágott, talán a Holdról pottyant, nem is az a lényeg, hanem a zászló, amelyet a sofőr kifeszített a hátsó szélvédőre. De úgy ám, hogy műholdon keresztül még Las Vegasban is lássák. Nem is zászló volt az, kisebbfajta transzparens, amelyen az állt hatalmas betűkkel: Juventus.

A Juve csodálata töltötte be a kocsit.

Magam is szimpatizálok a Barcelonával, az Arsenallal, az Interrel, de eszembe sem jutna, hogy ilyen látványos akcióval jelezzem a világnak rajongásomat. Hanem az is nagy kérdés, mi visz rá egy magyar embert arra, hogy ilyen szinten szerelmesedjen bele az „Öreg Hölgybe”. Vagy bármelyik más külföldi csapatba. Ahhoz a televízióban hétről hétre megcsodált szép játékon kívül valami egészen más is kell: személyes emlékek, családi tradíciók (fater kivitt Kispestre, s csak lestem, csodáltam Tichy Lajost vagy Kocsis Lajost). A stadion közelsége, a kézzelfogható élmények és még sorolhatnám”

Biztos sok Milan-, Juventus-, Barcelona-, Real Madrid-, vagy éppen Chelsea-drukker kapta már meg ezt a kérdést, sokunknak vágták a fejéhez a fenti sorokat. (Persze lecsaphatnám azt a poént, hogy én sem értem, miért is csodálja bárki a Juventust, de ez most nem az a hely. :-) )

Persze valahol igaza van Sinkovics Gábornak. Teljesen más úgy szurkolni egy csapatnak, ha családi tradíciók miatt lesz valaki szerelmes egy klubba. Vagy azért, mert lokálpatriótaként a helyi csapat fanatikusává válik. Előbbi rám is igaz: édesapám és keresztapám Fradi-szurkolók, így én is az lettem. Ráadásul a “divatszurkoló” kifejezést sem lehet rám használni, mert lassan 10 éve bérletes vagyok, ha tehetem, idegenbe is követem a csapatot (vagy akár Pécsre a B-középet…). Olyan fanatikus vagyok, aki büszkén hirdeti a fradizmusát, aki akár a házára is kirakná hatalmas méretben a Fradi címerét. Mindezek mellett megnézem tévében (vagy streamen) az AC Milan összes meccsét, mert nekik is szurkolok. Egy fantasztikus Rossoneri-közösségnek az aktív tagja vagyok. Ugye blogot és Facebook-oldalt is szerkesztek, ami a Milannal kapcsolatos. Volt már piros-fekete zászló is a kocsimban, akár én is lehettem volna az, akit megszól Sinkovics Gábor.

2009-ben játszottak a Milan sztárjai a Puskás Ferenc Stadionban (Forrás: origo)

Hogy lettem Milan-szurkoló? Hogy lesz bárki is egy külföldi csapatnak a szurkolója? Összehasonlítható mindez azzal, amikor valaki fradistának, újpestinek, kispestinek születik, és gyermekkora óta kijár meccsekre?

Mindennek oka van, szokták mondani. Egyébként maga Sinkovics is találgatja az okokat, részben meg is válaszolja a kérdést:

“Üzenet a szépségét, látványát vesztett magyar futballnak, amelyben nincsenek példaképek, nem maradtak sztárok, egyre kevesebb a kedvenc, s egyre csökken a nézők száma. Eközben a televíziók ontják magukból a külföldi meccseket, lassan nincs olyan bajnokság, amelyet valamilyen adón ne lehetne nézni. (…) Túlzó a kínálat. S ez belejátszik a magyar bajnokik látogatottságába is, az elkényelmesedett drukker inkább otthon marad, s megnézi a Liverpool–Evertont vagy a Parma–Juvét ahelyett, hogy kiballagna  a Hungária körútra vagy a Bozsik-stadionba. A magyar labdarúgás immár nem versenyezhet a gyorsabb, szemet gyönyörködtetőbb, a lelátókat megtöltő, varázslatos hangulatú angol, spanyol, olasz vagy német bajnoksággal.”

Ez nagyjából igaz, de én kicsit továbbmegyek. Azt nem akarom boncolgatni, miért járnak kevesen magyar bajnoki meccsekre, az nem ennek a blognak a témája, és nem tudnám összefoglalni pár sorban. Elég összetett kérdés, talán majd máskor, máshol erről is írok (véleményem és tapasztalatom van bőven).

De mégis hogyan lesz egy magyar futballszerető gyerekből egy külföldi top klub szurkolója? (A legtöbb rajongás gyerekként, azon belül is tinédzser korban alakul ki mindenkinél.)

A Maslow-piramis harmadik szintje a szeretet és a valahová tartozás szükséglete. Szükségünk van olyan közösségekre, ahová tartozhatunk, ahol olyanokkal lehetünk, akik hasonlóan gondolkoznak, mint mi. Lehet ez politikai, vallási, zenei vagy bármilyen érdeklődés körhöz kapcsolódó közösség. Egy focit szerető gyerek keresi ezt a közösséget a labdarúgás területén is. Ha az édesapja eltávolodott a focitól, ha nem jár ki meccsekre, nem viszi ki a fiát bármelyik klub meccseire egy stadionba (vagy a helyi foci pályára), tehát nem viszi be őt egy közösségbe, akkor megkeresi saját maga. Magától biztos nem megy ki egy 15 éves srác egy Fradi-Újpestre (és valószínűleg ki sem engedné az édesanyja). Így a tévében néz meccseket, az interneten keres közösségeket. És mi fog történni? A magyar klubok marketing munkája 0, így egy nyugati topcsapat “találja meg” őt. Egy nyugati klubba lesz idővel “szerelmes”. Azt a játékost szúrja ki a tömegből, aki évi 50 gólt lő a legmagasabb szinten is, nem azt, aki már az albán második ellen is begörcsöl.

Ha egy magyar bajnokira vinnének ki 10 gyereket, abból 9 fanatikussá válna. Még a szar magyar fociban, a hangulattalan üres stadionokba is van valami, ami megfogja az embert, főleg fiatalon. A futball közege, az oldallelátók hangulata is egyedülálló. (Olyan frappáns beszólásokat, amit a nyugdíjas szurkolók kiabálnak, sehol máshol nem hall az ember.) Aztán persze idővel, felnőtt korukban elkopnak, nem járnak meccsre, ha nem kapnak valami újat, nem kapnak sikereket. Az idő értéke megnő, okosan kell “elkölteni”. Ha nincs jó foci, nincs kiemelkedő hangulat, idővel kikopnak azok az “idióták”, akik még ma is kijárnak. Utánpótlása a lelátóknak pedig csak akkor lesz, ha a gyerekeket hétről hétre kivisszük egy magyar bajnokira. Igen, ez egy ördögi kör. De az a gyerek, vagy fiatal felnőtt a hibás (mert felnőtt már 1-2 generáció, akik a nyugati focin nevelkedtek), akit magától jobban érdekel egy BL-mérkőzés a tévében, mint a Gyirmót-Mezőkövesd élőben?

Gera Zoli gólja a Chelsea-nek a Groupama Arena nyitómecsén (Forrás: Tempó Fradi!)

Van olyan is, akit megérint gyermekkorában a magyar foci, ki is jár meccsekre, mégis rajong egy külföldi csapatért is (ugye itt vagyok élő példának). Fradi-szurkolónak születtem (már 7 évesen kivittek szüleim egy Örökrangadóra), Milan-szurkolóvá pedig 14 éves korom körül váltam. Akkoriban vidéken, Szolnok mellett éltem, így ritkán jutottam fel az Üllői útra. Szüleim amikor tehették, elhoztak 1-1 meccsre, sőt, a helyi csapat mérkőzéseire is rendszeresen jártunk. 2003 körül kötötték be hozzánk az internetet és a kábel tévét is, futballszerető kölyökként pedig amikor tehettem, focit néztem (ha nem rúgtam a bőrt). A kétezres évek elején játszó Milan valószínűleg sokunkat megragadott. Kaká játékát csodáltam, az eleganciáját, technikáját, mindezek mellett a megalkuvást nem ismerő játékát. A brazil Gera Zolinak tartottam: Gerzson volt a másik kedvencem, és a mai napig az ilyen típusú játékosokat szeretem a legjobban. Ráadásul Kaká - ahogy Gera is - emberileg is példaképe lehet bárkinek. Akkoriban kaptam egy könyvet is, ami Shevchenkóról szólt. Az ő személyisége és története is megfogott, ráadásul külön szimpatikus volt, hogy a keleti régióból sikerült kitörnie, sikerült sztárrá válnia. Két játékos, valamint a sikerek, a szép játék elég volt ahhoz, hogy elkezdtem szimpatizálni a csapattal. Elkezdtem fórumokat olvasgatni, idővel azokba írogatni, és egy új közösségben találtam magam. Egy idő után a Milannal kapcsolatos hírek és fórumok olvasása, a meccsek nézése az életem részévé vált, egy közösségnek a tagjává váltam.

Aki egy nyugati, sikeres csapatnak szurkol, az divatszurkoló – hallottam már ezt is párszor. Biztos így van? Persze van olyan gyerek, akinek még nem fejlődött ki a személyisége, és egy-két kudarc után hajlamos új csapatot “keresni”. De ez a ritka, rajtuk max mosolygunk egy jót. Természetesen nehezebben szeret bele bárki a Kárpát-medencéből egy olyan csapatba, amelyik a német másodosztály 9. helyén tanyázik, az aktuális topcsapatok vannak szem előtt. De akik a 60-as és 70-es években váltak bármelyik budapesti csapat szurkolójává, ők akkor nem voltak divatszurkolók? Akkoriban a Honvéd, a Fradi és a Vasas volt az, ami ma a Real, Barcelona vagy éppen a Chelsea. Sok vidékiből lett fradista vagy újpesti, ahelyett, hogy a helyi csapatuknak szurkoltak volna. Miért? Mert a Fradi és az Újpest volt a hírekben, ott találtak nagy és erős közösséget, ott kaptak mellé sikerélményeket, vagy egy olyan ideológiát, amiben hisznek. De időben közelebbi példa lehet a magyar válogatott, amelyik hosszú idő után kijutott egy nagy versenyre. Korábban üresen kongott az aktuális stadion, ahol a válogatott játszott, csak Olaszország vagy Brazília ellen telt meg. Most mégis pillanatok elfogynak a jegyek még egy barátságos meccsre is a Groupama Arenába, de a VB-selejtezőkre megtelne a Puskás Ferenc Stadion is. Valahol most ez is divat lett. Már nem ciki válogatott meccsekre járni, sőt, egyes körökben menő is. Az éjjel soha nem érhet véget című középszerű popsláger egy jó csapattal, egy kis sikerélménnyel és jó marketinggel együtt egy új közösséget varázsolt. Valami szépet. Amihez jó tartozni.

Amikor még a Fradi verte meg a Juventust... (Forrás: Üllői129)

Attól, mert valaki akár egy újgazdag, nagy történelemmel nem rendelkező csapatnak kezd el szurkolni, nem rossz ember. Valamiért ez fogta meg, de ezért nem kell elítélni. Mindenki keres valamit, ami mellett elköteleződhet, keres egy közösséget, ahova tartozhat. Sosem ismerhetjük a belső motivációját senkinek, hogy mit miért szeret, mit miért tesz. De el kell fogadni, hogy a világ megváltozott, változnak az emberek is. A magyar futballban élők (tulajdonosok, vezetők, újságírók, edzők) ha ezt végre megértik, és jól tudnak rá reagálni, akkor a magyar klubok is lehetnek újra “menők”. Van rá igény itthon is, ld. a magyar válogatottat, vagy akár a veszprémi kézilabda csapatot. Ha pedig nem értik meg, csak szidják azokat, akiket nem érdekel a magyar foci, akkor soha az életben nem lesz változás ezen a téren.

Aki Sinkovics Gábor teljes írását szeretné elolvasni, itt megtalálja: ulloi129.wordpress.com/2010/04/01/off-1010/. Sajnos az eredeti helyről már törölték.

A keretes írásokban interjúk olvashatók különböző csapatok szurkolóival. Külön köszönöm mindannyiuknak, hogy rövid írásukkal segítették a munkámat!