Tudom, ez életem címe,  de alighanem nem vagyok egyedül a Kucka játéka felett érzett csodálatommal. A szlovák játékost eleve rendkívül könnyű szeretni, a Milan gyengécske középpályája tökéletes közeg, hogy alázatos játéka kiemelkedjen. És akkor közben még ilyeneket is csinál, ez egyszerűen nem fair a többi játékosra nézve. 

Ha nem lett volna ez a gól, Kucka akkor is toronymagasan a mezőny legjobbja lett volna. Védekezésben meg sem közelítette senki hét labdaszerzését (öt szerelés, két megelőző szerelés), és még két kialakított helyzete is volt.

De ne szaladjunk ennyire előre. Maga a mérkőzés pontosan úgy alakult, ahogyan azt várni is lehetett. A Chievo a támadásokra nem sok energiát fektetett, főleg a kontrákkal próbálkoztak, azt sem túlzottan sok sikerrel. Közben viszont a védekezés terén már sokkal inkább működött az elképzelés, a Milan nehézkesen járatta a labdát, és gyakorlatilag úgy pörgött le a 45 perc, hogy komoly helyzetet képtelen volt kialakítani a csapat. (Legközelebb talán akkor jártak Lapaduláék a helyzethez, amikor egy beívelt labdára többen is érkeztek középütt és ez némi zavart okozott a védelemnek, de megtervezett akciónak erős túlzás lenne ezt nevezni). Akkor, ott lélektanilag igen fontos volt a már fentebb dicsőített Kuco-megmozdulás, ami nem mellesleg egy igen fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: ez a Milan a tizenhatoson kívülről is veszélyes tud lenni. A mérkőzés későbbi alakulása tökéletesen szemléltette miért számít ez nagyon fontos tényezőnek. Innentől kezdve a Chievo nem tudta a saját fociját játszani - bár ha rájuk tipikusan jellemző, hogy hátrányban sem változtatnak jelentősen a mentalitásukon - de ami talán még fontosabb: a Milannak nem kellett több kockázatot vállalnia a hátralévő 45 percben. Gyakorlatilag Kucka megnyerte a meccset ezzel az egy megmozdulással.

A Milan egyik nagy gyengesége a kreativitás hiánya, ami leginkább akkor jelentkezik, amikor egy betömörült védelmet kellene feltörni. Ilyenkor többnyire csak fantáziátlan és fizikális középcsatár hiányában meddő beívelésekkel próbálkozik a csapat, ami vagy bejön, vagy nem. Többnyire nem. Ilyenkor lehet jó fegyver egy-egy tizenhatoson kívülről eleresztett bomba, ami szintén nem alapértelmezett a középpályásaink játékában - talán az előélete alapján leginkább Bonaventurára jellemző -, de láthatóan nem is reménytelen a szitu. A vasárnap este pályán lévő középpályások közül idén Locatellinek és Kuckának is volt már nagy bombája, Bonaventura és Sosa lövőtechnikájára pedig alapvetően nem lehet nagy panasz. Közben ott van a Niang-Suso kettős, akik szintén képesek átlőni az ellenfél védelmét - bár a szenegáli-francia esetében elég nagy a szórás, nála bedobástól bombagólig bármi előfordulhat ha lendíti a lábát.

Most épp gólt szerzett, a már védjegyévé vált csetlést-botlást követően ragyogóan lőtte ki a hosszú sarkot, mindezt a második félidő legelején, amivel a kegyelemdöfést is bevitte a Chievónak. Nehezen tudnék annál demoralizálóbb helyzetet elképzelni, minthogy az öltözőben megbeszélt taktikai utasításokkal és játéktervvel a fejekben már az első percet követően még nagyobb bajba kerül egy csapat, így gyakorlatilag kezdhetnek valami teljesen mást játszani.

Végül a Chievo szurkolóknak (már ha létezik egyáltalán ilyen :) ) is lehetett aprócska okuk az örömre, ugyanis Birsa folytatva a bombagólok sorát, hatalmas találatot akasztott Donnarumma kapujába. A szlovén játékosnak ez volt idén a harmadik találata, mindegyiket a milánói csapatok ellen szerezte.

Az idei találkozóink többségén aggódtam volna a hajrában bekapott gól miatt, itt azonban fel sem merülhetett, hogy a Milan elveszíti a három pontot. A Chievo egyfelől semmi olyat nem mutatott, ami ezt indokolttá tette volna, másfelől azért, mert a Milan egész mérkőzésen jól futballozott. A hazai csapat viszont valamire ráérzett, a szokottnál több kockázatot vállalt támadásban, ezzel a Milan játékosok előtt is több kontralehetőséget hagytak. A rendes játékrész utolsó perceiben ezt használta ki Bacca, valószínűleg élete legrosszabb lövésével, ami Dainelli testéről a kapuba pattant.

Néhány játékos egyéni teljesítményét érdemes még kiemelni. Érzésem szerint Bonaventura először volt igazán értékelhető a szezonban, a Milan 12 sikeres cselének fele hozzá köthető, illetve négy kialakított gólhelyzete is volt - illetve statisztikailag egy gólpasszt is elkönyveltek a neve mellé, de gyorsan leszögezném, ez átadásból és nem kulcspasszból született, inkább Niang egyéni megmozdulását kell dicsérni.

Volt két új arc is a kezdőben, közülük Locatelli és Lapadula sem mutatott túl sokat magából. Előbbi főleg biztonsági megoldásokat választott a Milan kapuja előtt - a passzpontossága így is csak 73% lett -, védekezésben pedig nem maradt el sokkal Montolivo idei átlaga mögött, három labdát szerzett. Lapadulában a mentalitása dicsérhető leginkább, nem ismert elveszett labdát, viszont ehhez az is kellett, hogy minden legalább két-három méterre pattanjon el tőle. (Lehet túl sok időt tölt Niang társaságában...) Egy gólt ő is majdnem összeszerencsétlenkedett, de a lövése elkerülte a kaput.

Összességében igen biztató a Milan formája, a mostani győzelemmel már a harmadik helyen áll a tabellán a csapat - nyolc bajnoki után 16 ponttal utoljára 2010-ben állt a Milan, akkor a Scudetto is meglett.

Jövő héten lényegesen nagyobb falat vár a Milanra, hazai pályán fogadjuk a Juventust.