Szögezzük le gyorsan: senki sem várja ettől a Milantól, hogy gálázva, 4-5 gólos különbségekkel verje az aktuális ellenfelét. Ez még akkor sem reális, ha ez a bizonyos ellenfél idén egyetlen meccset sem nyert hazai pályán és utoljára 2011-ben szenvedett náluk vereséget a Milan. Ez azonban nem indok, hogy feleslegesen nehezítse meg saját dolgát a csapat. Erre csak egy magyarázat van: Montella adrenalinfüggő és a hétvégén a szükségesnél nagyobb izgalmakra van szüksége.

A Palermo gólja után a mérkőzést egyébként remekül közvetítő Baumstark Tibor megjegyezte, hogy a Milan a tűzzel játszott és megégette magát. Nem vitatkozunk.

A találkozó a mi szempontunkból kiválóan indult, Bonaventura és Suso is aktívan kezdett, több kisebb-nagyobb lehetőség is adódott a Milan előtt. A 15. percben pedig a spanyol szélső a Palermo óriási védelmi hibáját kihasználva a vezetést is megszerezte Montella napokban általunk is agyondicsért csapatának. Tekintve, hogy Montella eleve a játékosai gyorsaságára építi a taktikát nem volt meglepő, hogy innentől kezdve kontrára állt be a csapata, az már inkább, hogy mintegy 60 percen át erőltette azt a játékot, amiről a vak is látta, hogy nem működik.

A problémák a Milan kapujánál kezdődtek: Romagnoliék iszonyatosan nehezen tudták kihozni a labdákat, már ha éppen sikerült. Többnyire nem, így valamelyik védő arra kényszerült, hogy a mezőnybe rúgja ki a labdát. Nem nehéz belátni, hogy miért igyekszik optimális esetben is elkerülni ezt a csapat, elöl (Niangot leszámítva) egyszerűen nincs olyan játékos, aki képes fizikai párharcokat nyerni. A francia csatár hiányában nem maradt B terv a labdakihozatalra, Bacca rendre elveszítette a légi csatákat - körülbelül 10 centi és 4-5 kiló hiányzott ahhoz, hogy ezt a munkát hatékonyan ellássa. A kolumbiai így jóformán használhatatlan volt támadásban, aki szokásával ellentétben olykor a kaputól egészen távol elkérte a labdákat.

Az első félidőben a Palermo birtokolta többet a labdát, a taktikából kifolyólag ez várható volt. Sallaiék kevés ígéretes helyzetet alakítottak ki, azt azért jegyezzük fel, hogy a magyar játékos az egyik legveszélyesebb Palermo játékos volt lecseréléséig.

A problémák ott kezdődtek, hogy Roberto De Zerbi kiválóan megszervezte a letámadást, ezáltal pedig lenullázták a Milan támadójátékát és folyamatos védekezésre kényszerítettek minket. A szünetet követően ráadásul sikerült magasabb fordulatszámra kapcsolni a támadósornak és legkésőbb ekkorra egyértelművé vált, hogy a Milan ezzel a taktikával nem fogja kihúzni a meccset. Egyre másra jöttek a Palermo lehetőségek és még csak nem is Donnarummán, hanem a szerencsén vagy egy-egy remek ütemben érkező utolsó emberes szerelésen, blokkon múlt, hogy nem egyenlített a Palermo. A csereként beálló Diamanti végül remek helyzetbe hozta Nesterovskit (aki nem mellesleg gyakorlatilag a Palermo egyetlen kapura veszélyes játékosa) és a 71. percben már 1-1-et mutatott az eredményjelző.

A Milan még jól is járt azzal, hogy nem húzta ki tovább a védelem kapott gól nélkül. A clean sheet ezzel a felfogással nem volt benne a meccsben, de így legalább maradt 20 perce a Milannak, hogy elkezdjen focizni. Az a szerencse, hogy ezt viszonylag simán meg is tette.

Különösen annak a Susónak köszönhetően, aki a gólja mellett is a meccs legjobb játékosa volt Milan részről. A kapott gól után visszavette a mérkőzés irányítását a Milan, a kis spanyol meg tűzijátékot rendezett. Lövései után Posavec két elképesztően nagy bravúrt is bemutatott (a levegőben irányt váltó szabadrúgását most sem értem, hogy szedte ki), majd a harmadik ígéretes kísérleténél a csereként beálló Lapadula már esélyt sem adott a horvátnak a bravúrra, egészen pimasz megoldással besarkazta a labdát a kapujába.

A Palermónak nem futotta újabb rohamra, a Milan megnyerte a meccset, így továbbra is csak öt pont a különbség (a Chievo ellen egyébként szenvedő) Juventus mögött, és amennyiben a Roma nem nyeri meg a meccsét, akár a bajnokság második helyén is állhat Montella csapata a válogatott szünet alatt.

A Palermo meccsen látottakkal a legnagyobb baj nem az volt, hogy a megszerzett gól tudatában visszaállt a Milan. Az volt a gond, hogy nem kontrollálta a mérkőzést, a szicíliai csapat teljesen megfogta a támadójátékot és fokozatosan egyre nagyobb nyomás alá helyezték Donnarumma kapuját. Erre egészen a gólig semmilyen módon nem reagált a csapat - Montella meghozott ugyan egy indokolt cserét, de a felfogás maradt ugyanaz - és ez azért frusztráló, mert épp a 71. perc után látottak mutatták, hogy ha nagyon muszáj, képes gólt szerezni a Milan. Van természetesen a látottaknak pozitív tanulsága is. (Túl a nyilvánvaló három ponton túl. :) ) Locatelliék ugyanis a fiatal átlagéletkor ellenére  sem omlottak össze, képesek voltak a demotiváló gólt követően váltani. Azt is láthattuk, hogy Montella képes jól belenyúlni a meccsbe és Mati Fernandez személyében immáron a csapat legkreatívabb játékosa is bevethető.