Életem első milánói derbijét szeretném veletek megosztani.  Ez elsősorban nem egy szakmai bejegyzés lesz, inkább megpróbálom átadni az érzést (Mission Impossible), ami egy fanatikust a szentélyben, a városban, a stadion körül ér, AZON a napon. A végére remélem át tudom adni nektek, hogy miért is volt életem egyik legszebb estéje.

Vasárnap reggel rohadt korán kellett kelni, a szombat éjszaka sem sikerült rosszul, a debreceni reptéren legkésőbb hatkor meg kellett jelenni. Kemény két óra alvás után ez sikerült is, Nivea reklámot lehetett volna forgatni velem, üdeségem határtalan volt. Fél tizenegykor a szállodában voltam, gondoltam egy gyorsat szundítok a derbi előtt, a kínai portás azonban lelombozott: a szobát 14:30-kor lehet átvenni. Próbáltam szép szavakkal megkérni, hogy nem lehetne-e hamarabb egy szobát keríteni nekem, de nem lehetett. Magyar vagyok, Milan drukker, hiszek a korrupcióban, 10 euró átcsúsztatása után ígéretet kaptam, hogy mire megebédelek, kész lesz a szobám. Mivel a szálló a stadiontól csak néhány metrómegállóra volt, gondoltam mi lenne, ha a stadion körül kajálnék valamit, legalább beleszagolok a levegőbe, mi  a helyzet?

A stadion körül már pakoltak ki az árusok, Panna Cotta aranyáron, replika cuccok tömkelege, és sok-sok rossz arcú jegy üzér. Az árfolyamok kissé elszabadultak, 150 és 300(!) euró között akarták eladni az egyébként 40-120 eurós jegyeket. A levegő tele volt várakozással, de még csak néhány száz kíváncsiskodó volt a környéken.

Pihenés után (lett szobám fél egyre) , hat körül értem a metrómegállóba. Tudtam, hogy jól fel kell öltözni, mert a meccs végére bizony át lehet fázni. A metrón jött az első csavar, amikor egy szerelvény laokoón csoport gurult be a megállóba. Mi lesz itt később? Felpasszíroztuk magunkat. A metrón olyan 72 fok volt, mi szép rétegesen öltözve, Fördős Zé nem párol olyan szépen, mint ahogy mi a saját levünkben, az alatt a 40 perc alatt. Mert ugye minden megállóban megpróbált még néhány elvetemült felszállni. Persze nem ment. A lényeg, hogy az előfőzésen túl, megérkeztünk a stadion nevét viselő megállóba. LEVEGŐ!!!

A megállóból mikor kijöttünk, szakadó eső, több ezer ember megy a stadion felé. Nekem a tizenötös kapun, a Sud alatt kellett bemennem. Mielőtt a sorhoz értem volna, BANG, hanggránát robban, és a Curva Sud elkezdi énekelni, hogy

Ale ale ale Milan ale!
forza lotta, vincerai non ti lasceremo mai
Ale ale ale Milan ale!
forza lotta, vincerai non ti lasceremo mai.

A stadionon kívül a rossonerik szintén, libabőr végigszalad, mire észbe kapok én is üvöltve énekelem, mire odaérek a sorba. Érdekes módon, a stadion akkusztikája olyan, hogy kifelé talán még durvábban jön le, mint befelé. Na ez körülbelül olyan élmény volt, mintha álmaid nője lehelt volna lágy csókot a szádra, és buján integetve az ágy felé hívna. Benn akarok lenni!!!

Három kapus ellenőrzés, a megfelelő lépcső megtalálása után, a lépcsőn tartunk fel, félhomály, a zene és a zaj egyre erősebben szűrődik be, az utolsó néhány lépcsőfokot szinte futva tesszük meg, és benn vagyunk!! Fényár, zene, félház, és még másfél óra a kezdésig. Előttem két srác ölelkezik össze: We did it! The San Siro, man. Bennem is ezek a gondolatok vannak.

Veszek gyorsan valamit inni, a jegyem az első sorba szól, ami valójában a harmadik, de ez nem is baj, az első két sort még teljesen éri az eső. A szektorunkban, ami kb 200 fő, maximum 20 interes ül, és a Nordon kívül kb ez volt az arány, legalábbis a mi oldalunkon egyértelműen. A mellettem ülőkkel azonnal összehaverkodok, bár én nem beszélek olaszul, ők meg nem akarnak más nyelven, de volt valami, ami összekötött minket.

40 perccel a kezdés előtt aztán jön Donnarumma melegíteni, a Sud méltón fogadja, a videó végén a füttyszó a felbukkanó Handanovicnak és társainak szól.

Jönnek aztán a többiek is, labdás bemelegítés, majd bevonulás, és a játékosok bemutatása jön, a Sud csodás koreójával. Mivel a klub erről kiadott saját verziót, inkább ezt raknám be, jobban átadja érzést. A legnagyobb ovációt Donnarumma, Jack, és Abate kapja, mögöttük kicsivel Bacca, és Locatelli, míg a legkevésbé Polit és Hondát éltetik a szurkolók. Nekem nagyon furcsa volt Lapadula, akit nagyon kedvelnek a helyiek, jobban , mint gondolnánk.

Kezdődik a meccs, a csapatból nagyon hiányzik Romagnoli, és az ő labdaügyessége. A labdát többször is Gomeznek passzoljuk ki, ami nem is csoda, elől nincs olyan ember, aki légi párbajt tudna nyerni a magasabb, és erősebb Interesek ellen, egyedül talán Niang, Gomez viszont nagyon izgult az elején, rendre rossz megoldást választott, a nézőtéren többen is kétségbe vonták Montella döntését. Később azonban Gomez felvette a ritmust, védekezésben ragyogó volt, és Paletta is tanárian takarított.  Csendben csordogált a meccs, az Inter irányított, mi énekeltünk, az eredmény szerencsére nem változott, míg jött, Suso. Milyen érzés? Ha nem fordítom el a fejem ölelkezés közben, a mellettem álló ötven körüli úriember szájon csókol, így csak arcon. De kit érdekel? Góóóóóóllll! Susoooo!!! Akár le is fújhatnák. Vezetünk, a gól megvolt, és amúgy is kezd kurva hideg lenni. Ki nem ugrál Nerazzuri!! Az előttem kerekesszékben ülő srác két keréken pattog. Ő bizony nem! Félidő.

Azt azért érdemes még megemlíteni, hogy Bonaventura játéka kulcsfontosságú a csapatban, ő hozza ki a labdát sokszor, ő tartja meg. A másik Bacca, egyáltalán nem illik a rendszerünkbe, a rá előrelőtt labdákkal nem tud mit kezdeni, a védő ellen nagyon kevés párharcot nyer meg, mezőnyben rendre rossz megoldást választ. Illetve Kuckára térnék még ki egy mondat erejééig, óriási szíve, és munkabírása nagyon fontos eleme a középpályának, csak az eszét is használhatná, most is a korai sárga után rendre azon kellett izgulni, kiállítják-e. Szerencsére nem.

Jön a második félidő, mi kezdünk jobban, érik a gólunk, de jön a sötét oldalra állt Candreva, és még Donnarumma is tehetetlen volt. Közben egész meccsen megy a két tábor között az üzengetés, kivéve egy dologban, mindkét tábor teli torokból üvölti, hogy Icardi uomo di merda, Icardi uomo di Merda, uomoooo di Meeerdaaa, Icardi uomo di merda. Felemelő érzés lehet így focizni.

Úgy tűnik, a kapott gól megfogott minket, de jön a kontra, és jön Suso! Suso! Suso! Suso! Izmaink feszülnek, mindenki üvölt, mindenki ölelkezik, katarzis. Most már tényleg le is fújhatná. Jönnek a cserék, Baccát megtapsolják, Mati jön helyette, így Niang lesz a vezető ék, Jack felmegy Niang helyére, Mati pedig a középpályára. Ezzel a középpályáról elvész az az ember, aki képes megtartani és kihozni a lasztit.Kár érte, bár Bacca tényleg feledhetőt nyújtott. Pár perc múlva a fáradó Niang helyére Lapadula jön, aki nagy tapsot kap, és csupaszív játékkal száll be. Az Inter nyom. Érezhetően fokozódik a nyomás, már csak arra telik tőlünk, hogy a tizenhatoson kívülre takarítsuk a labdát. 90. perc. Töri a seggünket a háló. Mindenki talpon. Szöglet, gól. Letargia. Az egész stadion elhitte, hogy ez megvan. Nem lett. Kár érte. De így is egy életre szóló élmény volt.