Galliani kétségtelenül meghatározó figurája az európai klubfutballnak. Az általa elvégzett munkának is köszönhetően a Milan tulajdonképpen két évtizeden át meghatározó alakja volt a labdarúgásnak. A csapatnál sikerült megtalálni a megfelelő egyensúlyt. A pénzt Berlusconi öntötte a csapatba, a jó szakmai munkát a top edzők biztosították, az alapanyagot pedig Galliani dolgozta egybe. Berlusconi anyagi nehézségei a rendszert alaposan megbontották. Azóta a jó szakmai munka sem biztosított és Galliani tudománya is látványosan elfogyott.

Arról már részletesen is értekeztünk, hogy a Milan anyagi lehetőségei nem feltétlenül indokolják az eredmények ilyen drasztikus visszaesésért, a klub bevételei ugyanis továbbra is az legjobbak közé tartozik az olasz csapatok között. Ezúttal részleteiben nézzük meg, hogy az ebben az időszakban megszerzett játékosok milyen döntésnek bizonyultak az évek során. A vizsgálat elsősorban a 2010 és 2016 közötti időszakra vonatkozik. Ez alapján három különböző szakaszra oszthatjuk a klub átigazolási politikáját.

1. Építsünk top csapatot! 2010-2012

2010 nyarán a Milan belekezdett egy újraépítési szakaszba, ahol klasszis játékosokkal sikerült feltölteni a keretet. Elsősorban természetesen Ibrahimovic érkezése keltette fel a világ figyelmét, a svéd játékos gyakorlatilag önmagában garantálta az eredmények jelentős javulását. Az igazolást követően joggal lehetett dicsérni Gallianit, aki az egyértelmű piaci hátrány ellenére (már akkor sem vehette fel a versenyt a klub a top klubokkal) szerezte meg a csatárt, akit Messi és Ronaldo mögött nyugodtan nevezhettünk a világ 3. legjobb támadójának. Mellé ráadásul sikerült olyan hasznos játékosokat szerezni, mint Robinho, Boateng vagy Cassano és velük együtt már komoly bajnokesélyesnek számított a Milan, és végül össze is jött a 18. cím a klubnak. Ebben az időszakban reális esély kínálkozott a kupák megnyerésére, akár a BL-menetelésre is, csakhogy azt valószínűleg már akkor is tudták, hogy hosszútávon semmiképpen sem lehet azt a látszatot kelteni, hogy van pénz, miközben éppenséggel nincs. Talán ennek ismeretében érkezett a Milanhoz El Shaarawy, aki egyértelműen inkább a jövő embereként lett igazolva.  

2. Építsünk a fiatal, olasz játékosokra! 2012-2015

Az utóbbi évek legnagyobb hazugsága lett abból a sztoriból, hogy fiatal, olasz tehetségekre építjük a csapatot. 2012-ben Ibráék távozása után Pazzini, Constant, Acerbi, De Jong, Salamon, Niang, Gabriel, Zapata és Krkic érkezett. Később még Vergara és Saponara lett a projekt keretében szerződtetve. Tehát a nagy fiatalítási projektben mindösszesen kettő olasz játékos érkezett, (El Shaarawy ugye egy évvel korábban, De Sciglio pedig saját nevelés volt) de Acerbi fél évvel később már másik csapatot erősített, Saponara pedig szintén nagyon hamar távozott a csapattól. Általánosságában egyébként a fiatalításként emlegetett projekt játékosai közül egyedül Niang kapott rendszeresen lehetőséget a csapatban, de neki sem volt folyamatos helye a Milanban. A legtöbb fiatal játékos azonban örülhetett ha néha a kispadra leülhetett.

3. Kivételesen van pénz, akkor költsünk! 2015-?

Ez volt a legutóbbi Mercato, ahol sikerült körülbelül 90 milliót eltapsolni a piacon. Azóta kiderült, hogy Bacca és Romagnoli tuti megoldást jelentenek még évekig (az más kérdés, hogy lehet nem a Milannak), azonban a drágán érkező Bertolacci egyelőre semmilyen tekintetben sem igazolja a vételárát. Furcsán váratlan volt ahogyan ismét elkezdett költeni a Milan - ezt akár a tulajdonoskeresésnek is tulajdoníthatjuk -, de a nagy összeg ellenére nem sikerült úgy megerősíteni a csapatot, hogy reális cél legyen akár csak a 3. hely. Legalábbis a pozícióért küzdő csapatok lényegesen jobb játékosállományt raktak össze a Milannál.

Állandóság - Az meg mi fán terem?

Az előző 5 év átigazolásait megfigyelve egy dolog világosan kitűnik: a Milan NEM igazolt olyan játékost, aki utána hosszú évekre meghatározó tudott volna lenni a csapaton belül. Az alábbi táblázatban azt foglaltam össze, hogy az igazolásaink mennyi időt töltöttek a Milanban. Az adatok árulkodóak lesznek.

Megjegyzés: a táblázatban lehetnek véleményes helyre rakott játékosok, melyben a szerző enyhén szólva is limitált matektudása potenciális hibaforrás.

12 olyan játékost számoltam, akik vagy játszottak egy évet a Milanban, vagy legalábbis a nekik jutó fél év során meghatározó teljesítményt nyújtottak. Így kerülhetett be a felsorolásba Paletta vagy Taarabt, akik egyébként csak 6 hónapig mondhatták magukat Milan játékosnak. Olyan ember is ide került, aki ugyan több időt töltött el egy évnél, de valamilyen oknál fogva (sérülés, betegség) nem tudtak egy jó szezonnál többet felmutatni.Ezek alapján összesen 19 olyan játékosa volt a Milannak, aki eleve "tölteléknek" érkezett, vagyis a kispad mélyítésének céljából lettek szerződtetve, vagy eészen egyszerűen elvétve kaptak lehetőséget a csapatban. Azokat is ide soroltam, akik kevés időt töltöttek a Milanban és akkor sem nyújtottak meghatározó teljesítményt.

9 olyan futballista volt, aki 2 évet eltöltött a Milanban. Közülük kiemelkedik Ibrahimovic, aki nyilván nem a teljesítménye miatt ment el, hanem a fenntarthatatlan költekezés miatt.

3 szezonnal mindösszesen 6 játékos büszkélkedhet, míg a 4 szezonos játékosok között négyet találhatunk. Közöttük azonban többnyire olyan játékost találunk, aki maximum 2 évig tudott olyan teljesítményt nyújtani, ami miatt egyértelműen helye volt a kezdőcsapatban. 4 évet töltött el például Nocerino is a Milan játékosaként, de az első évét leszámítva nem volt alapember és többször is kölcsönbe került.

Olyan játékos pedig nem volt, aki az 5 év igazolásai közül 5 évet a csapatnál töltött volna.

Ebben az időszakban egyébként az alábbi játékosok voltak eleve a Milannál: Abbiati, Abate, De Sciglio (csak 4 év a felnőttek között). A csapat tehát, aminek éveken át az állandóság volt az erőssége, alig rendelkezik olyan futballistákkal, akik a klub identitását ápolták, továbbvitték volna. Ez a generáció 2012-ben visszavonult és azóta sem pótolta senki.

Baklövések

Galliani ráadásul, mint menedzser sem állt a helyzet magaslatán, ugyanis számos hibát követett el a piacon. Mentek el olyan fiatal játékosok, akikhez ragaszkodni kellett volna, közben pedig érkeztek olyanok, akikre nem lett volna szükség. Az évek során több egyébként tehetséges játékost engedett el a Milan, akik később más csapatoknál igazolták a bennük lévő potenciált. Ilyen például Darmian, Szokratisz, Aubameyang, de jó eséllyel ide lehetne sorolni El Shaarawyt is. Az nagyon is elképzelhető, hogy ha folyamatosan a Milanban maradtak volna - vagy mondjuk csak kölcsönnel engedjük el őket máshoz - akkor ma nem tartanának itt, ugyanakkor ha tisztában voltak a klub anyagi helyzetével - márpedig náluk ki lehetett volna jobban képben - akkor mégis hogyan láthatták úgy, hogy a Franciaországban egyre biztatóbb Aubameyangot eladhatjuk 1 millió euróért? Vagy a szélsővédő poszton egyébként is szegényes csapatba, hogy nem fért be Darmian? Esetleg a hibázgató, de nagy potenciállal rendelkező Szokratisz hol fejlődhetett volna jobban ha nem Nesta és Silva mellett? Valójában ha megnézzük a keretet, akkor egyikük esetében sem feltétlenül volt indokolt az eladás és mégis megtörtént. Valamiért mi nem láttuk bennük azt, amit más csapatok igen.

Közben pedig jöttek a megmagyarázhatatlan tucatjátékosok vásárlása. Traoré, Meszbah, Constant, Acerbi és társaik, akik maguk sem értették talán mit keres rajtuk a mez és cseppet sem az ő hibájuk, hogy végül nem tudtak teljesíteni ekkora elvárások mellett. A képességeik alapján nem is volt indokolt semmiféle elvárás, de a helyükben ki mondott volna nemet a Milan váratlan hívásának?

És akkor az eladásokról még nem is beszéltünk, ezen a területen ugyanis még jobban érződik Galliani tehetetlensége. Kezdve azzal, hogy Pirlót elengedtük négy bajnoki címet nyerni a Juventushoz ingyen (!), Patót inkább aprópénzért engedtük el, mint jókora pénzért és egy világklasszisért, majd kvázi ingyen elengedtük Ibrát Párizsba (a svéd valahogy látványosan nem akarja igazolni azt a tézist, hogy már öreg), a fantasztikus El Shaarawy-transzferrel bezárólag. És itt nem elsősorban nem a távozásuk szükségességét vitatom, hanem az árakat. Valahogy mindig sikerül azt a pillanatot megragadni egy játékos eladásakor, amikor már a kutyának sem kell és a pár milliós összegnek is lehet örülni. Mindezt olyan piaci körülmények között, ahol a tendencia alapján az árak épp felfelé kúsznak. És amíg mások ezt ki is használják és a játékosaikért szemtelenül nagy összeget kérnek (mondjuk nyáron a Roma), addig mi itt is leragadtunk a kétezres évek közepén, amikor a csapatok kevésbé voltak hajlamosak kifizetni 30-40-50 milliókat alig bizonyított játékosokért. 

De azért a zseniális szeme olykor kiszúrt egy egyszezonos Nocerinót, egy szerethető Kuckát és Bonaventurát. Próbáljatok meg velük vigasztalódni.

Tekintve, hogy a keretben lévő piacképes játékosok száma évről évre rohamosan csökkent nem meglepő, hogy valószínűleg Silva volt az utolsó olyan játékos, akin profittal sikerült túladni. Többnyire már az is sikernek számított a klubnál, ha végül sikerült egál környékére kihúzni és ugyan nyereség nélkül, de legalább a veszteségeket elkerülve jöttünk ki egy üzletből. A sort az idei nyár jó eséllyel megtörheti, mivel Bacca, Romagnoli, Donnarumma, Adriano és Ménez iránt is lesz érdeklődés és a 90 millió eurós veszteség elkönyvelése után nehéz lesz nemet mondani az első csapatnak, aki letesz valamelyik értékesebb játékosért 40-50 millió eurót. Amiből összességében akár jól is kijöhetne a Milan - elvégre a játékosokból sikerült egy kis plusz pénzt összehozni, halleluja! - csakhogy nem nagyon vannak illúzióim azzal kapcsolatban ha ez megtörténne, akkor a pénz soha nem lenne visszaforgatva és augusztusban 6 év alatt a 4. csapatépítési koncepcióba kezdenénk. Ki tudja, lehet ezúttal az afrokubai fiatal tehetségek felé nézelődik majd a csapat.

Az évek során sikerült arra a pontra eljutni, hogy sem Berlusconiban, de főleg nem Gallianiban nem maradt egy cseppnyi hitem sem. Így ha esetleg valamilyen csoda folytán valódi befektetőt sikerülne találni, aki valamilyen csoda folytán pénzzel is rendelkezik és valamilyen csoda folytán még fizet is a határidőre, akkor leginkább azzal lehetne meggyőzni a csapatépítés komolyságáról, ha a Kopasz az első között távozna a csapattól. Ha pedig ez túl drága lenne, akkor olyan pozícióba helyezni, ahol remélhetőleg fele annyi kárt sem tud okozni a csapatnak, mint amit sportigazgatóként művel egy ideje. 

Szavazzatok!