Az eredmény másodlagos, tulajdonképpen papírforma volt, hogy a Roma megnyeri a mérkőzést, ahogyan az sem volt váratlan, hogy az Inter nem mutatott különösebben nagy ellenállást a Sassuolo elleni találkozón. Ezeknek semmi köze a szégyen érzetéhez, mert ha úgy tetszik ezeket már sikerült megszokni a szezon során. Ellenben az ahogyan Abbiati visszavonulását kezelték minimum felháborító volt. 

Képzeljük el mi lett volna ha Inzaghi, Seedorf, Nesta, Gattuso úgy hagyják el a csapatot, hogy egyetlen percet sem kapnak a pályán és annyi marad nekik, hogy meccs után sétálhatnak egyet a kiürülő stadionban. Nyilván már a felvetés is maximum költői lehet, mert ilyet egyetlen klub sem mert volna megtenni. Egy legendának kijár a méltó búcsú amennyiben a körülmények is engedik. 

Abbiatinak azonban nem jutott az a megtiszteltetés, hogy a kezdőcsapatban, esetleg csapatkapitányként léphessen pályára saját közönsége előtt. Helyette azonban fontos volt eddig peremembereket pályára küldeni - például Locatellit vagy Calabriát. Akikkel abszolút semmi bajom nincs, kifejezetten vártam mikor veti be őket végre Brocchi, vagy bárki más. Abbiati visszavonulása semmit sem jelentett Brocchiéknak és inkább tisztelték meg az idén alig játszó Mexést a csapatkapitányi karszalaggal, mint a csapat legendás kapusát.

Ez azért is érdekes, mert a kezdőcsapat nem feltétlenül keltette azt a látszatot, hogy itt nyerni akarunk, de legalábbis meglepne ha Brocchi komolyan gondolta volna, hogy a rutintalan és első komolyabb megmérettetésére készülő Locatelli képes lesz meglepni a bajnokság top3-as középpályáját, de kiemelhetnénk Romagnoli szerepkörét is. Ha ennyire látványosan feladta a Milan már az elején a találkozót, akkor mi indokolta, hogy kapuban az első számú játékos szerepeljen? 

Nem sok minden. Lehet, hogy karrierje utolsó meccsén kapott volna 4-5 gólt is Abbiati, de az is egészen biztos, hogy bemutatott volna néhány hatalmas védést és láthatta volna még a közönség legalább egy meccs erejéig. És akkor nem azon kellett volna aggódnia, hogy lesznek-e egyáltalán szurkolók akiktől elbúcsúzhat.

"Nyilvánvalóan nem így képzeltem el a visszavonulást. A szurkolók végül maradtak a stadionban, ami nagyon jó volt. Egy pillanatig azt gondoltam nem lesz lehetőségem elbúcsúzni tőlük, de maradtak. Nagyon hálás vagyok nekik. Azért döntöttem így, mert régóta messze vagyunk a csúcstól. Talán rosszul teszem, hogy a múlttal hasonlítom össze a jelenlegi helyzetet, de úgy gondolom eljött az idő a befejezésre. Rengeteg pontot veszítettünk kisebb csapatok ellen, akik mögöttünk állnak a tabellán, amikor minőséggel kellett volna előrelépni, nem sikerült. Most legalább lesz időm olyan hobbikra, mint a motorozás."

Egy nagy korszak utolsó bástyája vonult vissza. Pont olyan méltatlan körülmények között, ahová a Milan is került az évek során. Költői, nem?

Azért remélem legalább egy kicsit szégyellik magukat Brocchiék, hogy így kellett búcsúznia.