Megszakadt a Milan másfél hónapja tartó veretlenségi sorozata, a csodásnak ható hatmeccses etap megkoronázása – vagyis a Juventus legyőzése – után kijózanító, KO-val felérő pofont kapott a vörös-fekete alakulat, melynek látványa az utóbbi évek legsötétebb napjait idézte. 3-0-ra nyert a Grifone, de állítom közük nem volt hozzá - Montella megadta a kezdő lökést, fiai pedig haladtak az úton, saját magát verte tönkre a Milan. A talán sokak számára a leginkább nem várt pillanatban teljesen széteső, a Juve győzelem mámorából nem erőt merítő, hanem attól elkényelmesedő, darabos, fizikailag és szellemileg is lassú horda volt az csupán, ami a Marassi gyepén látható volt, annak az olyan szépen és fokozatosan épülő szervezett csapatnak a látszatától teljesen mentesen. A meccs előtt volt egy érzésem, hogy nem létezik, hogy ez is összejöjjön, hacsak nem sikerül a Juve meccs farvizén lendületből ezt bevinni, de ebbe így, három nap után, mikor szinte rögtön jött ez a meccs kicsit vicces volt belegondolni. A szünetben aztán – tőlem alapból elég távol álló módon – azonnal aláírtam volna az X-et, de akkor már lehetett sejteni, hogy csoda kellene hozzá. És a csoda most elmaradt, mert ez a meccs már a kezdetektől el lett baszva – továbbmegyek, nagyon úgy tűnik, hogy már a Juve meccs lefújásának pillanatában.

Én tényleg nem tudom mi volt a cél és az elképzelés milánói oldalon a Genoa-Milan eseményt boncolgatva, ha az, hogy újra elővegyük már régen alkalmazott szigorú írásmintáink egyikét, hogy erre közületek páran majd úgy reagálhassatok megint, hogy mi csak szidni tudjuk őket, akkor bejött a dolog, mert e mellett a „produkció” mellett, hogy mi nem megyünk el szó nélkül az fix. Nem mondhatja senki, hogy mostanában a szerkesztőség ne vette volna szárnyai alá a Milant, ne szeretgette, ne támogatta volna, és ez most sincs másképp, de ami akkor tény volt, amikor ment a szekér, az akkor is tény, amikor feltörlik velünk a padlót - márpedig most ez történt. Az a rohadt nagy helyzet, hogy Vince ezt most nagyon elkúrta, ami önmagában nem baj azért, mert még így is sokkal jobban állunk 10 forduló után, mint bárki gondolta volna, de ettől még ez így van. Montella osztott, Poli és Honda bekerült a pakliba, utóbbi ezt tökéletes helyezkedésével hálálta meg, előbbi meg azzal, hogy úgy felnyomta Paletta agyát, hogy az inkább rövid úton ment is zuhanyozni, miközben abból az utóbbi 6 hétben egyre több helyen és egyre többször megemlített csapatból semmi nem volt fent a pályán. És mivel a látottakat semmiképp sem lehet a fáradtságra fogni – senki ne higgye, hogy minket sokkal jobban lezsibbasztott a hétvégi csörte, mint az ellenfelünket az egyik legforróbb városi derbi, ami a csizmán belül létezik, vagy ha ez nem jó érv, akkor ajánlom megtekintésre Suso pályán töltött perceit, cikázott a pályán, nem tudtam eldönteni, hogy a Genoa játékosai vagy a mieink tudják kevésbé követni – így nincs más megoldás, minthogy Montella mentális felkészítése a nullához közeli hatásfokkal bírt.

Ha valami jót lehet találni ebben a mérkőzésben, akkor az az, hogy ebben a 90 percben a létező összes fos a fejünkre hullott egyszerre és sanszos, hogy jobb ez így, mintha meccsekre elosztva lenne belőle mindig valami. Hogy szarul játszottunk az nem tétel ebből a szempontból, az az alap, erre lehetett szépen felépíteni a komoly védekezési hibából gyorsan bekapott gól, piros lap, öngól, totális szétesés, kegyelemdöfés kombót – és ezt a Milan maradéktalanul teljesítette is. Abban reménykedhetünk, hogy ebből egy újabb Udinese meccs lesz és jön megint egy jó széria, mert a sorsolás adott hozzá és eddig Montella is igen gyorsan tanult a hibáiból, de egy biztos: a hétvégi Pescara elleni meccset meg kell nyerni, mert akármennyire is gyorsan el kell felejtetni a játékosokkal ezt a méretes elpicsázást, a továbblépés igazi kulcsa az a mérkőzés lesz. Meg kell előzni, hogy egy hazai botlás morális gondokat okozzon, hogy ez csak egy kisiklás maradjon ne egy folyamat kezdete, és abba az irányba kell terelni a gondolatokat, hogy a végcél és az eddigi összkép tekintetében ez a csapat tartja a lépést, sőt egy kicsivel előrébb is van, egy kényelmes, kellemes helyzetben, ami azért jóval több, mint, amit várni lehetett, úgyhogy a pánikra felesleges időt szakítani. Ez most nagyon nem volt jó, ez most nagyon nem volt szép, tanulni kell belőle, aztán el kell engedni, majd legyőzni a Pescarát bárhogy, hogy mi is elengedhessük.