Az Udinese elleni meccs előtt még viszonylag nyugodtak voltunk (annak is kell lenni!), utána már felfelé lendült a szemöldök (még nem Ancelottisan, csak kicsikét), a hétvégi vereség után viszont kibillent az Ancelotti-index, ami egyből a vörös zónába helyezkedett el, jelezve: most már tényleg komoly a gond.

Kezdeném azzal, nem hiszek abban, hogy egy csapat képes eredményeket elérni csak a szerencséjének köszönhetően. Nem konkrétan a Milanról beszélek, hanem általában a fociról, sőt akár a sportról. Nem lehet megkerülni ennek a szerepét sem, van aki szerint a labdajátékokban a végeredmény (ezt még régebben hallottam, de úgy rémlik kb. 30%-a) pusztán a szerencsén múlik. Hogy hova pattan a labda, segít-e a kapufa vagy nem, észreveszi-e a játékvezető a pár centis lest vagy nem. Mégis vannak olyan csapatok, ahol feltűnően sokszor jönnek ki jól ebből a helyzetből. Mourinho csapataiban éveken át bosszantott az, hogy játszhattak akármilyen szarul, valaki biztos hibázott az ellenfeleknél akkorát, hogy egy gólt begyötörtek, amikor kellett. Ellenpontként Wengert és az Arsenalt hoznám, a francia stílusának és filozófiájának nagy híve vagyok, de mégis feltűnően sokszor pattan rosszul a labda, ítélik meg rosszul az adott játékhelyzeteket és jönnek ki meccset befolyásoló szituációkból rosszul. Legutóbb épp a Chelsea ellen volt ilyen (immáron Contéval, aki ilyen tekintetben hasonló, mint a portugál kollégája), a szituáció megtekinthető itt. A lényeg: a szerencsére önmagában nem foghatjuk egy csapat sikerességét vagy bukását, még akkor sem, ha jelentős szerepet vállal a sikerekből.

Azt gondolom, ezek a szituációk a mentális állapoton múlnak. Ha képes egy csapat végig koncentrálni, hinni a sikerben, töretlenül bízni a játékukban, csapattársakban, edzőben, akkor képtelenség, hogy pusztán a szerencse határozza meg az eredményeket. Hogy a példánál maradjak: Mourinho például mesterien értett ahhoz, hogy a játékosaiban ne maradjanak kételyek - nem csoda: benne se nagyon lehetnek - ennek végeredménye, hogy azokból a szituációkból is jól jöttek ki, amiből nem feltétlenül kellett volna. Mert az, ha egy csapat (vagy akár sportoló), kiállja a legnehezebb szituációkat is, az ellenfelekben is megmaradhat, hibára késztetheti őket. Másik sportágból példálózva: Djokovic, Nadal vagy épp Federer nagy korszakaiban a győzelmek jelentős része abból származott, hogy az ellenfeleik el sem hitték, hogy nyerhetnek. Vagy épp ott az egészen friss Super Bowl. Az egyik csapat megérezte a végén, hogy kikaphatnak, a másik pedig elhitte, hogy nyerhet. És ebben a szituációban a "szerencse" melléjük állt.

Itt kanyarodnék rá a Milanra. Az ősz ugyanis arról szólt, ez a csapat képes bármilyen helyzetből felállni, gyakorlatilag bármilyen csapat ellen. Képes volt legyőzni - ráadásul tizenegyespárbajban - azt a Juventust, ami Olaszországban gyakorlatilag legyőzhetetlennek számít. Szinte minden Milan mérkőzés a küzdelemről szólt és nem a szép játékról, de még ezt a tökéletlen játékot látva is egyértelmű volt, hogy a játékosok hisznek a sikerben. Hisznek abban, hogy akára 90. percben is megszerezhetik a győztes gólt, de felállhatnak kétgólos hátrányból is. Ebből az önbizalomból fakadt, hogy a védelem alig követett el hibát, a támadók pedig - ha már úgy véletlenül a kapu elé keveredtek, beverték a helyzeteket. A sport gyakran a momentumokról szól. Ősszel sikerült a helyzethez mérten tökéletesen játszani, most nem.

Nagyjából ez jelenti most a különbséget. Magyarországról senki nem fogja megmondani, mi lehet a háttérben, mi alakította át az önbizalmat kételyekké, de az biztos, hogy egyre több egyéni hibát látunk, egyre több kulcsfontosságú szituáció (momentum) kerül át az ellenfelek oldalára. És ahogyan a győzelmeket sem fognám a szerencsére, úgy a vereségeket sem illik erre visszavezetni.

Egy dolog biztos: ezt kell most újra felépíteni, négy vereséggel a hátunk mögött, gyakorlatilag a semmiből, úgy hogy megint keményebb időszak vár a csapatra, Lazióval és Fiorentinával fűszerezve. A szezon végkimenetele valószínűleg ott fog eldőlni. Ha addig (vagy épp ezeken a meccseken?) sikerül valamilyen módon visszaépíteni a csapat hitét, és teljes mértékben kizárni a kételyeket, akkor abban benne van, benne kell, hogy legyen a nagy eredmény. Ha nem, akkor marad a középmezőny. A probléma az, nem látszódik honnan lehetne most erőt meríteni. Mert aktuális ellenfelünk esetleges legyőzése abszolút papírformának számít, a Bologna a legritkább esetben képes meglepetésre nagyobb csapatok ellen. Legutóbb a Napolitól kaptak egy hetest, ráadásul mindezt a "kabalajátékosnak" számító Nagy Ádámmal a fedélzeten.

Egyébként ők a megtestesült kiscsapat. Nagy eredményük ritkán van, kevés gólt szereznek, de pont elég pontot szereznek a bennmaradához. Elnézve az olasz bajnokság második felét, nagyobbfajta csoda kellene ahhoz, hogy kipottyanjanak az olasz élvonalból. Ebben nagy segítség, hogy vannak olyan borzasztó csapatok is, mint a Palermo, Crotone és Pescara, amik játékosállományt tekintve sem ütik meg a Serie A-mércét.

A legszakmaibb meglátásom szerint a mérkőzésen az lesz a kulcs, kezdőben játszik-e Nagy Ádám, ami statisztikailag is jobbá teszi a Bolognát, vagy sem. Ha Donadoni elköveti azt a hibát, hogy kihagyja sima Milan győzelem lesz a vége, ha játszik, akkor szoros eredmény születik majd.

@TMortimerFtbl FYI - Bologna with and without Adam Nagy starting in Serie A this season pic.twitter.com/P6lfUln3Cm

— Ben McAleer (@BenMcAleer1) 2016. november 28.

Ami a Milant illeti, a múltkori unortodox kezdő után ismét hagyományosabb vizekre evezik Montella, a védelem egyik szélére visszatér a kapitányok kapitánya, Abate, míg a másik oldalon Vangioni debütálhat a kezdőben, ha már eddig csak percekre láttuk. Középpályán Kuco kapja meg a jól megérdemelt helyét, Locatelli is visszatér a hétvégi pihenő után, mellettük Pasalic próbálhat meg a szokottnál hasznosabban játszani. A támadókat illetően nincs nagy meglepetés, a durcikirály Bacca mellett Suso és Deulofeu kezdenek majd.

A mérkőzést 20:25-től a Digi Sport 2 közvetíti, streameket pedig innen találhattok majd.