Megszakadt a Milan másfél hónapja tartó veretlenségi sorozata, a csodásnak ható hatmeccses etap megkoronázása – vagyis a Juventus legyőzése – után kijózanító, KO-val felérő pofont kapott a vörös-fekete alakulat, melynek látványa az utóbbi évek legsötétebb napjait idézte. 3-0-ra nyert a Grifone, de állítom közük nem volt hozzá - Montella megadta a kezdő lökést, fiai pedig haladtak az úton, saját magát verte tönkre a Milan. A talán sokak számára a leginkább nem várt pillanatban teljesen széteső, a Juve győzelem mámorából nem erőt merítő, hanem attól elkényelmesedő, darabos, fizikailag és szellemileg is lassú horda volt az csupán, ami a Marassi gyepén látható volt, annak az olyan szépen és fokozatosan épülő szervezett csapatnak a látszatától teljesen mentesen. A meccs előtt volt egy érzésem, hogy nem létezik, hogy ez is összejöjjön, hacsak nem sikerül a Juve meccs farvizén lendületből ezt bevinni, de ebbe így, három nap után, mikor szinte rögtön jött ez a meccs kicsit vicces volt belegondolni. A szünetben aztán – tőlem alapból elég távol álló módon – azonnal aláírtam volna az X-et, de akkor már lehetett sejteni, hogy csoda kellene hozzá. És a csoda most elmaradt, mert ez a meccs már a kezdetektől el lett baszva – továbbmegyek, nagyon úgy tűnik, hogy már a Juve meccs lefújásának pillanatában.

Ahogyan azt godom már a felvezető cikkben is jósolta, a Milan hosszú idő után tényleg méltó ellenfele tudott lenni a Juventusnak. Montella taktikája láthatóan tényleg elkezdett működni, végre olyan csapat futott ki a pályára, ami ha nem is nagycsapatokra jellemző taktikával, de az első percektől kezdve pontosan tudta mit akar játszani és (nagyjából) sikerült is megvalósítani, amit elterveztek. Ehhez némi szerencse (vagy rossz bírói ítélet), tiszta szívvel küzdő játékosok és remek teljesítménnyel előrukkoló tinik is kellettek. 

Szezonbéli legnehezebb kihívásához érkezik szombat este az AC Milan, mikor is a Juventust látja majd vendégül a San Siro népes közönsége előtt. Mostanság szokás volt úgy felvezetni ezt a találkozót, hogy a két csapat közötti szemmel látható különbség ellenére ez igenis a foci csúcseseményeinek egyike, ezzel is emelve a párharc jócskán megkopott rangját, erejét. De - bár ez a felvetés jelen pillanatban is megállja a helyét - most közel sem lehet ennyivel elintézni a dolgot, számos kézzel fogható bizonyíték próbál arra mutatni, hogy ez itt most a Juventus számára is komoly erőpróba lesz. Hangzatosan belekerült az utóbbi években minden Milan-Juventus felvezetőjébe, hogy a Rossoneri teher nélkül játszhat, nincs rajta igazából semmiféle nyomás még akkor se, ha a szurkolók szemében egy zebrák elleni siker szezonmentő tényezőnek, igazán enyhítő körülménynek hat. Semmi vesztenivalója nem volt a Milannak ezeken a meccseken a közelmúltban, de ebben a pillanatban ha lehet ilyen, akkor még kevesebb van, most igaz a leginkább, hogy ezen a meccsen csapatunk tényleg csak nyerhet és az égvilágon semmi hatása nem lesz majd annak, ha úgy alakul, hogy vesztesen hagyja el a pályát!

Pár éve még nem lehetett úgy beszélgetni nem Milan szurkolókkal a csapatról, hogy ne kerüljön szóba valamilyen öregségre utaló poén. Tény, a csapat átlagéletkora folyamatosan csökkent, ahogyan a szenátorok elkezdtek visszavonulni, igazán megfiatalítani mégsem sikerült a keretet. Seedorfék neve annyira összefonódott a Milannal, hogy még a távozásukat, visszavonulásukat követően is gyakran hallottam efféle élcelődést a csapatról, ezen valószínűleg a beharangozott, de végül elmaradt fiatal Milan projekt sem segített. Azóta sok idő telt el, és a Milan szépen, lassan a Serie A legfiatalabb csapata lett. 

Tudom, ez életem címe,  de alighanem nem vagyok egyedül a Kucka játéka felett érzett csodálatommal. A szlovák játékost eleve rendkívül könnyű szeretni, a Milan gyengécske középpályája tökéletes közeg, hogy alázatos játéka kiemelkedjen. És akkor közben még ilyeneket is csinál, ez egyszerűen nem fair a többi játékosra nézve. 

Amíg a sztárcsapatok többsége szenved a válogatott szünetekkel, addig a Milannál sokszor fordult elő, hogy épp ebből az időszakból sikerült erőt meríteni. Több tényezőből is: először is, a Milan annyira képtelen volt konzisztens játékra, hogy az extra hét mindenképpen jól jött a felkészülésre, elsősorban, hogy legalább fejben összeálljon kicsit a csapat. Másodszor: mivel viszonylag kevés volt a csapatban a válogatottba behívott játékos (közülük páran még csak alapemberek sem voltak), arra is lehetőség volt, hogy a csapatjátékon javítsanak valamicskét. Most viszont épp egy jó szériát futott a Milan, az utóbbi négy mérkőzésen három győzelem és egy döntetlen a csapat mérlege, ráadásul három meccsen gólt sem kapott Montella csapata. A Sassuolo-meccs azért bebizonyította, hogy hátul nagyon nincs rendben a csapat, de a heroikus fordítás, és különösen Locatelli ígéretes játéka (már a Fiorentina ellen sem volt rossz) komoly önbizalmat adhatott a játékosoknak. Remélhetőleg a válogatott szünet nem töri meg a csapat lendületét.

Sokszor, megszámlálhatatlanul sokszor írtuk le már az utóbbi időben, hogy ’Aki nem látta, nem maradt le semmiről!’, de tegnap kora este, a Sassuolo elleni mérkőzés végére egy egészen más lelkiállapot kerekedett ki abból, hogy a meccs majd kétharmadában ugyanez az érzés keringett a levegőben. Ez volt tipikusan az a meccs, amit, ha valaki nem látott azt nagyon bánhatja, és aki látta jó eséllyel sosem feledi. Jelen írás címe már Paletta fejesének pillanatában megszületett, mert ott, akkor, abban a percben mostanság igen ritkán tapasztalt érzés kerített hatalmába –tudtam, teljesen biztos voltam benne, hogy megvan a meccs. Ahogy az az érzés is ott rögtön tudatosult bennem, hogy eléggé sanszos: Ez az összefoglaló lesz, az eddigi blogos pályafutásom legnehezebb feladata. Arról a mértékű érzelmi hullámvasutazásról, amit ez a 90 perc okozott roppant nehéz dolog lesz úgy megemlékezni, hogy legalább én magam elégedett legyek majd azzal, ami végül kiérződik majd ebből a cikkből, annak összképéből.

A legutóbbi, firenzei kirándulása végeztével a Milan egy értékesnek mondható döntetlennel és az azért járó egy ponttal a zsebében utazhatott haza, hogy a következő fordulóban azzal Sassuolóval mérettesse meg magát hazai pályán, amelyről elég sok minden elmondható, kivéve azt, hogy a csapat kedvenc ellenfelei közé tartozna.  Berardi nevét gondolom senkinek sem kell felemlegetni, azt már annál inkább, hogy tőle bizony nem kell tartanunk, mert ahogy az előző négy fordulót, úgy a milánói kiruccanást is kihagyja. Na de, hogy ne nyugodjon meg itt nagyon mindenki már a poszt elején van itt még olyan név, amelyik hallatán egészen konkrétan le tudja mindenki festeni azt a képet, hogy simán benne van gól. Ő nem más, mint Alessandro Matri.

Alapvető igazság, hogy mostanában nem nyerni megyünk a Fiorentina otthonába, így minden pont jól jön, amit a Franchi stadion gyepén szerez meg a Milan. A mérkőzés rettenetesen unalmas volt, a Milan leginkább kiscsapat benyomását keltette, ettől függetlenül megérdemelten kaparintotta meg Montella gárdája az egy pontot.

A nagyon titokzatos cím semmi extrát nem takar, csupán arról van szó, hogy a Milan a Fiorentina legyőzése esetén zsinórban három mérkőzést nyerne meg, amire 2015 októbere óta nem volt példa. Akkor Mihajlovics Milanja tudta legyőzni a Sassuolót, Chievót és a Laziót. Az esélyek nem feltétlenül a Milan mellett szólnak, erről bővebben a továbbiakban lesz szó.