Talán meglepőnek tűnhet a két csapat közötti kapcsolat irányát ismerve, de a Genoa ellen egyáltalán nem megy a Milannak, az utóbbi hat meccsből négyet elveszített a Rossoneri és csupán kétszer sikerült legyőzni őket. Legutóbb 3-0-ra verték a Milant - ez Montella legsúlyosabb veresége a csapat élén - vagyis lenne miért visszavágni, de ezt rengeteg hiányzó fogja nehezíteni.

Szándékosan késtünk a pénteki rangadó beszámolójával, mivel kivártuk, amíg lenyugszunk annyira, hogy a poszt ne csak a "csaló Juve", "buzi Juve", meg hasonló rigmusokból álljon össze. A címben mégis Donnarumma szavaiból ("Non è possibile, sempre loro", vagyis nyersebb fordításban "Ez nem lehet igaz, mindig ők") egy részlet található, és mindenki tudja nagyon jól, hogy miért. Valószínűleg még egy semleges olvasó is megérti, már amennyiben vannak egyáltalán ilyen olvasóink. Ugyanis az a bizonyos, 95. percben megadott büntető a Juve javára ismét az a kategória, amelyet Olaszországban csak nekik fújnak be (a videón Graziano Cesari ex-FIFA bíró magyarázza, hogy ez bizony nem 11-es):

A találkozó előtt papíron az Öreg Hölgy volt a toronymagas favorit, az a rekordbajnok, aki a legutóbbi 5 szezon aranyérmese, aki az idei pontvadászatot is simán vezeti, aki jelenleg egyértelműen Olaszország legerősebb klubja nagyjából minden téren, akinek 30 meccses győzelmi sorozata volt hazai pályán Serie A mérkőzéseken. Az ellenfél pedig (maradjunk ennyiben) az évek óta küszködő, de magára még nem találó Milanunk. Minden a hazai siker mellett szólt, még akkor is, ha a szezonban már kétszer sikerült borsót törni az orruk alá, és a januári kupameccsen is nehézkesen sikerült győzni ellenünk.

A korrektség nevében szerintem nem lenne mellébeszélés azt állítani, hogy a meccs képe alapján abszolút megérdemelt a rabruhások sikere, csak Donnarumma és a saját játékosaik pontatlansága állította meg őket abban, hogy sima hazai győzelem szülessen. A hazaiak irányítottak a meccs nagy részében, nekünk többnyire a másodhegedűs szerep jutott, egyetlen játékosunkat kivéve. Donnarumma ugyanis átvette a prímás szerepét, és eddig karrierje talán legjobb produkcióját nyújtotta péntek este.

Természetesen a csapat többi tagját sem hagyhatjuk ki, küzdöttek becsülettel a srácok, ezzel nincs is gond, de sajnos a két keret közti különbség kijött, még ha nem is nagyon látványosan. Ki kell emelnem azonban a Mesterünket, Montellát, szerintem hibázott, amikor ismételten a fogalmatlan Bertolaccit kezdette Kucka kárára, vagy amikor az izomproblémákkal küszködő Bacca helyére középpályást hozott be, mert, habár nem lett volna olyan rossz ötlet a középpályát kicsit stabilizálni, így a támadási szándékok jó részét feladta, Deulofeut és Ocampost hagyva ere a feladatra. Szerintem Lapadulat kellett volna hozni Bacca helyére, és Ocampos helyére Kuckat, így a gyengén teljesítő argentín helyett egy jóval harcosabb csatárunk is lehetett volna a pályán  Deulofeu mellett, és a középpálya is meg lett volna szilárdítva.

A Lega Serie A hivatalos honlapjáról néhány statisztika a meccsről: labdabirtoklás: 59%-41%, védések: 2-11, lövések 22-5, kaput eltaláló lövések 15-3, gólhelyzetek: 18-3, és lehetne még ragozni, de, bármilyen szögből próbáljuk nézni, az egészből az jön le, hogy bizony nem érdemtelen a zebrák győzelme, a pályán látottakból megítélve. Viszont a focit nem érdemekre játsszák, hanem gólokra, és bizony abban 1-1 volt az állás, a sok hazai lehetőség ellenére, egészen addig az ominózus 95. percig, amíg Davide Massa megadta a kegyelemdöfést a Milannak. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy addig a pillanatig volt néhány számunkra kedvező ítélete is a sípmesternek. Volt szerencsém az olasz Sky Sportson nézni a találkozót, ott Costacurta, Vialli, és egy bírószakértő voltak a meghívottak, egyhangúan állították, hogy még az első félidőben egy Zapata - Dybala párharcnál egész nyugodtan büntetőt fújhattak volna a Bianconeri javára, illetve Bacca is annyira egyvonalban volt Benatiaval az egyenlítő találatnál, hogy, ha lest int a partjelző, sokat nem lehetett volna vitatkozni vele.

Az a kibaszott mindent eldöntő 11-es meg... A kép egészét nézve egy egészen peches eseménysorozat számunkra. A 93. perc vége, Asamoah tör előre, Poli becsúszik, de amikor látja, hogy nem tud szerelni, a lábát visszahúzza, tartva egy esetleges sárga laptól. Pedig jobban tette volna, ha bevállalja a lapot, mert így Sosa csúszik be, ő is ütemet téveszt, de nála már villan a sárga, ez már a második, és mehet zuhanyozni (meggyőződésem, ha Poli bevállalja ott a lapot, akkor marad az 1-1, de nem hibáztatom Andreinhot érte, mert honnan tudhatta, hogy mi fog következni?). Sosa meg szép nyugodtan lesétál, a spori erre, eléggé jogosan, tegyük hozzá, még rátesz egy fél percnyit a már megítélt 4 perc hosszabbításra, közben a Juve kihagy még két ziccert, majd Lichtsteiner egy beadásnál kézen találja De Scigliot, ez a vakegér meg gondolkodás nélkül befújja a büntetőt. Itt szakadt el valószínűleg minden rossonerónál a cérna, és jogosan. Itt bizony bőven elférne néhány káromkodás, a bírók, meg Juve, meg a Juve drukkerek irányába, de sajnos ezzel nem változik semmi, úgyhogy szép nyugodtan annyit mondanék, hogy a kurva anyját az összesnek! Miért kell mindig megkapják a segítséget, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnék? Abszolút semmi nem változott volna, ők ugyanolyan simán maradnak első helyen, ugyanolyan simán bajnokok lesznek, számunkra viszont igenis sokat érhet az a bizonyos egy pontocska, a morálról ne is beszéljünk...

Annyit még meg lehetne említeni, hogy a meccs után Bacca visszament a pályára számonkérni a bírókat, Galliani és Montella úgy lökdösték le a pályáról. A tegnapi Gazzetta dello Sport szerint szinte biztos, hogy a kolumbiait elmeszelik, elvileg két meccsre. Más büntetésekre is számíthatunk (a lap szerint főleg De Sciglio, Poli, Donnarumma és Romagnoli vannak veszélyben), mivel a lefújást követően összetörtek ezt-azt az öltözőben.

Ennyit a rangadóról, további sorok írása úgyis kizárólag Massa sporinak a szexuális kielégítéséről szólnának, méghozzá egyes zebra vezetők, játékosok, akár szurkolók által, érdekesebbnél érdekesebb módszereket használva. Inkább zárom azzal soraimat (és itt sokszor lesz olvasható a halasztás szó), hogy mai infók szerint a klubeladás szappanoperában a halasztás elhalasztása is elhalasztódott.  Vagyis, amit március első napjaiban elhalasztottak a múlt hét péntekre, ami aztán mára halasztódott, ma is elmaradt, a La Stampa szerint a hét közepe fele valósul meg (az újabb 100 millió befizetése). A Sky szerint ma, vagy holnap írják alá az új szerződéseket, amiben a "closing" új határideje valószínűleg április 14, vagyis ez is halasztódik március végéről. Vagyis a nem lehet tudni hányadik halasztást újra elhalasztották. Aki még hisz Berlusconinak, és a kínai csoport létezésében, lelke rajta, én már sajnos egyetlen szavát sem tudom elhinni a Presidente Úrnak...

Nem túlzás kijelenteni, hogy a leglehetetlenebbnek tűnő küldetés következik a Rossoneri számára péntek este, amikor is Torinóba látogat a címvédő és az idei kiírásban otthon hibátlan zebrákhoz. A Juve Arénában eddig 14-ből 14-et nyerő, ezeken összesen 7 (utolsó 5 hazai meccsén 1) gólt kapó házigazdák fölényes esélyességét papíron nem lehet megkérdőjelezni, viszont a közelmúlt történései, a szezon eddigi adatai arra utalnak, hogy bizony ez meccs nagyon nem lesz könnyű feladat a Juventus számára sem – legalábbis bőven benne van a pakliban, majdnem annyira, minthogy simán nyernek 1-2 góllal. Szezonbéli első találkozásunk alkalmával éppen egy pontosan ilyen sorozatot maga mögött tudva fogadtuk hazai pályán a zebracsordát, ahogy most az utóbbi 5 meccsünkön, úgy akkor is 13 pontot zsebeltünk be a megszerezhető 15-ből, és igaz, hogy otthon, de sikerült 1-0-ra legyőzni őket. Aztán a karácsonyi Szuperkupa előzöngéjeként is összehozott a csapat egy pont ugyanilyen sorozatot, igaz, mielőtt büntetőpárbajban legyőzte riválisát Dohában még kikapott Rómában és X-elt otthon az Atalanta csapatával.

A Milan hazai pályán 3-1-re nyert a Chievo ellen és az előző fordulók helyenként vitatható, de mindenképpen a nézhetetlenséget súroló játéka után kellően meggyőzően. A találkozón Bacca akár négy-öt gólt is kényelmesen rúghatott volna, végül megállt kettőnél, de ez most pont elegendő volt a győzelemhez. A mostani sikerrel továbbra is csak a hetedik helyen áll a Milan, de a negyedik helytől csak három pont választja el a csapatot, igaz a következő forduló után ez vélhetően változni fog.

A mostani posztnak arról kellene szólnia, hogy a klub eladásának körülményeit taglaljuk hosszasan, esetleg néhány bátor tippet is megeresztünk a nyári mercatóra vonatkozóan. Ehhez képest ott tartunk, ahol eddig: valamikor lehet, hogy lesz valami (most épp március 31-én), de lehet, hogy nem és minden marad a régiben. Magyarán tovább folytatódik Berlusconi sokfelvonásos drámája, és lassan ahhoz kell nagyobb fantázia, hogy a történet lezárása happy enddel és eladással záruljon. Közben egy Chievo elleni mérkőzés is vár a csapatra és érdemes lesz figyelni erre a fordulóra, mert amennyiben nyer a Milan és kikap a Romától a Napoli, akár négy pontra is kerülhet a csapattól a dobogó, ami a 2017-es kezdet után elég váratlan fordulat lenne.

Nem kevés időt kellett várni arra, hogy a Rossoneri végre-valahára győzelmet ünnepelhessen a zöld-fekete kiscsapat otthonában, de most végre megtört a rossz sorozat nagyban köszönhetően Berardi mellé lőtt büntetőjének, valamint Bacca szabálytalanul végrehajtott, de megadott 11-es góljának. Egy, a számok nyelvén nagyjából kiegyenlített mérkőzésen ez az egy gól döntött, mivel Suso két ziccer rontása nyomán végig nyitott maradt a mérkőzés, amelyet kézben tartott ugyan a Milan, de újra nem éppen a legszebb módon. Bejött egymás után másodjára is ’a második félidőben mi már nem nagyon akarunk akkor focizni’ féle „taktika”, melynek látványát nem könnyű feldolgozni, ugyanakkor, amíg eredményre vezet, nagyon belekötni sem lehet. Amíg az első félidőben jobb labdabirtoklás, több lövés, több kaput eltaláló lövés, több kiharcolt szabadrúgás és szöglet jellemezte a Milan játékát, a másodikban ezekből már csak a szabadrúgások kiharcolása tekintetében voltunk jobbak. Így jött ki összességében az, hogy a csapat a kiegyenlített meccskép ellenére is jócskán irányítása alatt tudta tartani a mérkőzés folyását és ez elég volt arra, hogy győztesen hagyja el a játékteret.

Ez év februárjának utolsó vasárnapja, egyben a Berlusconi féle Milan végső nagy kalandja. A 31 év, a 29 trófea, a számtalan nagy meccs, a Milan uralma, ezután már tényleg a történelemnek lesz egy kitörölhetetlen, hatalmas darabja, és ez most teljesen háttérbe is szorítja, hogy egyébként a Sassuolo, a Milant fogadja! Bármennyire is vártuk hosszú ideje, és ahogy telt az idő egyre és egyre többen ezt a pillanatot, a napot, amikor új esélyt kap a Milan az újjászületésre, nem hiszem, hogy van bárki, akinek ne szorulna most össze a gyomra, aki nem érezné azt a bizonyos gombócot most a torkában, aki ha igazán belegondol abba, hogy mit is hagy valójában maga mögött minden Milan szurkoló és maga a klub is, ne a könnyeivel küszködne. Ezek mellett ez az aprócska bajnoki, mintha nem is lenne érdekes, mintha egy láthatatlan kis vacak lenne csak a hétvége egén, és tényleg az is, mert most valahogy nem érdekel, hogy hány pontot is lehet ezért jóváiratni a tabellán, ahogy az se, hogy közben Napoli-Atalanta és Inter-Roma is lesz a terítéken. A most megszerezhető 3 pont hangyányit sem izgat, az annál inkább, hogy a Milan szépen, győzelemmel búcsúzzon, tegyenek ki mindent, amit csak tudnak a pályára, mert ez a nap, ez meccs, tényleg más, mint a többi – mondjuk ki nyugodtan, hogy egy megismételhetetlen pillanat!

Bár Montella éppen az ellenkezőjét nyilatkozta, de egyértelmű, hogy a szezon egyik legfontosabb mérkőzése volt a vasárnap esti, Fiorentina elleni rangadó. Egyrészt a győzelem azt jelenti, hogy kilábalt a gödörből (hosszabb-rövidebb időre) a Milan, másrészt az egyik legnagyobb riválisunkkal találkoztunk, akik szintén Európa Liga indulásért harcolnak. Az előjelek nem voltak túl biztatóak, minimum 5 meghatározó játékosunk hiányzott sérülés miatt.

Megállítottuk a zuhanást az utóbbi két - nyögvenyelős és inkább küzdős - mérkőzéssel, vagy csak átmeneti fellángolásról, szerencséről van szó? A Fiorentina ellen sok minden kiderülhet ebből, ugyanis igazi háromesélyes mérkőzés következik. A két csapat szinte ugyanannyi pontot szerzett a bajnokságban (41 vs. 40) ráadásul az utóbbi hat meccsen két Milan és két Fiorentina siker mellett két döntetlen született.

Küzdött, helytállt a megtizedelt Milan a Lazio vendégeként és a sok kihagyott bugyikék helyzet a végén megbosszulta magát. Tegyük a szívünkre a kezünket, a meccs képe alapján ez majdnem akkora blamának tűnik most Róma kék felében, mint amekkora a Bologna „hőstette” volt a múlt héti pótolt meccsen. Pedig nem úgy kezdődött a mérkőzés, ahogy várni lehetett volna, mert ez a sose látott Milan kezdő meglepte a mérkőzés elején a Lazio csapatát és egy jó bő negyed órának kellett eltelnie ahhoz, hogy szépen fokozatosan és idővel nagyon masszívan átvegyék az irányítást és kétséget ne hagyjanak afelől, hogy melyik ezen az estén a jobb csapat. Elég erőteljesen elkezdték belefocizni a Milant a gyepbe, és ha nincs GigiD, akkor ez a meccs nagyon-nagyon hamar eldőlt volna. Nem így lett, mert hiába volt a pályán a szezon leggyengébb védelme és középpályája, ahogy arra már többször rávetítettünk mi is, a felállt Milannak nagyon nehéz bevenni a kapuját. Itt persze most sokkal kevésbé a szervezettségnek, mintsem Donnarumma pazar védéseinek köszönhettük ezt, de ettől még így van, ahogy az is, hogy újra egy komoly hiba eredménye volt az, hogy Immobile olyan helyzetbe kerüljön, amiből végül is büntetőt kapott és abból gólt szerzett a Lazio.