Nem esik nehezemre megosztani veletek, hogy teljes egészében még mindig nem tudtam elraktározni magamban a szerdán történteket, mert ami Bolognában megesett az jócskán a hihetetlen kategória. Utólag könnyű ilyet mondani, de a második piros után éreztem, hogy itt most történni fog valami, meg lesz az esélyünk a gólszerzésre és pozitív fordulópont lesz a 9 emberes játék, viszont arra így sem gondoltam, hogy meg is tudjuk nyerni a meccset. Tény, hogy a spagettisek olyanok voltak támadásban amilyenek, de akkor is egyértelmű, hogy ez a Milan nagy sikere és nem a Bologna nagy kudarca lett. Igen furcsa képet fest mikor visszaemlékszek Pasalic góljára, mert úgy 5 másodpercig nemhogy megszólalni, de megmozdulni sem tudtam, aztán valami hülye érzés hatására előtört belőlem egy félperces röhögés melynek lezárásaképpen vagy egy 20 percet megdöbbenve ültem. Tökéletesen tisztában voltam vele én is és ti is, hogy ez az idei Milan bármelyik pillanatban képes akár így, akár úgy meglepni, de ha magam elé gondolom az Udinese, a Sampdoria és ez utóbbi, a Bologna elleni meccset, akkor itt bizony überelhetetlenül ki lett akasztva az a bizonyos mutató.

Tavaly nyáron Andrea Bertolacci volt az egyik legnagyobb igazolásunk, 20 millió eurót utaltunk érte a Romának. 20 millió euró ma már nem olyan sok pénz egy  (jó) középpályásért a nemzetközi mezőnyben, de az elmúlt években nem volt jellemző a Milanra, hogy ennyit költött egy játékosért. Konkrétan az elmúlt 5 év 3. legdrágább igazolása a Transfermarkt adatai szerint, Balotellivel holtversenyben (Bacca és Romagnoli előzi meg őket). Mindezek miatt sokat vártunk tőle. Annyit mindenképpen, hogy a csapat egyik legjobb játékosa lesz.

A mentális állapot fontosságáról elég sokat írtam a mérkőzést felvezető posztban, arra utalva, nem a szerencsére kell fogni a Milan botlásait, hanem visszaterelni a fejeket abba az irányba, ami az őszt jellemezte. Amikor egységesnek tűnt a csapat, és elhitték az utolsó pillanatokig, hogy lehet esélyük, akkor sem zuhantak össze, amikor papíron lehetett volna. Aztán januárban valami megtört a fejekben és a bosszantó egyéni hibák gyakorlatilag megpecsételték a csapat sorsát. És, hogy megtört-e ez a széria a Bologna ellen? Nagyon, de nagyon nem.

Az Udinese elleni meccs előtt még viszonylag nyugodtak voltunk (annak is kell lenni!), utána már felfelé lendült a szemöldök (még nem Ancelottisan, csak kicsikét), a hétvégi vereség után viszont kibillent az Ancelotti-index, ami egyből a vörös zónába helyezkedett el, jelezve: most már tényleg komoly a gond.

Beszéljenek helyettünk inkább most a képek,
Nem szeretnénk sorainkkal fárasztani a népet!
Mivel írni úgy sem tudnánk semmi szépet,
Most vizuálisan döntjük romba, ki megnézi ezt a néhány képet!

Nincs mit mondani, a szezonnak vége,
Utolért minket a közelmúlt Milanjainak réme!
Innen nincs visszaút, EL se lesz ebből,
Vérzik megint a Milan százezer meg egy sebből!

Montella nyuszi vagy!

Szurkolói szemmel!

Az idők, amikor nem örömünkben sírunk!

A szomorú valóság!

Tavaly, az ősz elején, arra a bizonyos szeptember 11-ei napra esett az az Udinese elleni találkozó, ami, így utólag már nyugodtan kimondhatjuk fordulópontot jelentett a Milan életében. Onnantól kezdve egy olyan sorozatot épített a klub, amely képes volt arra, hogy ennek az idei, nagyon kiegyenlített olasz pontvadászatnak egyik, akár bl-helyért is harcoló csapatává tegye. Kötelező győzelmek, hihetetlen fordítások, nagyon komoly skalpok eközben egyaránt bekerültek a kalapba, úgyhogy a genovai kirándulás alkalmával összehozott betlire nem is igazán gondol senki rosszallóan, mert az inkább egy törvényszerű botlás volt, aminek valahol össze kellett jönnie. Mindent egybevéve egy igazán szép bő három hónapot kaptunk mi Milan szurkolók a csapattól, aminek a végén a csúcsdísz is felkerült a karácsonyfa tetejére a Juventus döntőben való legyőzése nyomán, de mikor már azt hittük emelhetünk a várakozási szintjeinken, amikor úgy nézett ki, hogy tarthatja a csapat a lendületét, akkor megint megtört valami, előtörni látszik a fáradtság és nagyon gyorsan visszazuhantunk a már jól ismert medrünkbe.

A legtöbb rivális botlott a hétvégén, így aztán lehetett volna ez egy álomforduló. Nem lett. Az Udinese a szezon során már másodszorra szívatta meg a csapatot, ráadásul a létező legrosszabb forgatókönyvvel, két alapember elvesztésével együtt. Most már egyértelmű, hogy rossz passzban a csapat, kérdés mikor sikerül megállítani a zuhanást. Ha egyáltalán.

A Milan az idei szezonban a kötelezőket elég jó százalékkal behúzta. Talán két kivétel volt: a Genoa elleni nagyon sima vereség (bár itt igazából a gólkülönbség volt meghökkentő), illetve az Udinese elleni baki, ami ráadásul hazai pályán jött össze. Az a Milan azért lényegesen sebezhetőbb csapat volt, mint a mostani, és igazából mindegy hol játsszák a meccset, a mostani Udinesét bizony verni kell.

Régóta kikívánkozik belőlem egy írás Niang helyzetéről. Nagyjából azóta, hogy elkezdte kihagyni a tizenegyeseket. Érezhető, akkor valami megtört benne. Elfogyott az önbizalma, de ami a legrosszabb, a játékhoz való hozzáállása is egyre kevésbé elfogadható. Most pedig még aktuálisabb a jövőjét firtató kérdés, ugyanis nagy valószínűség szerint nemsokára másodjára is hivatalosan bejelentik Gerard Deulofeu érkezését, aki sokkal inkább Montella-kompatibilis játékos lehet, mint a francia. Szóval ideje körbejárni a témát és megnézni, van-e jövője M'Baye Niangnak a Milanban.

A Napoli megszakította a Milan szeptember 11-e óta tartó hazai veretlenségi sorozatát és ezzel, valamint, hogy a Laziót leszámítva ismét mindenki nyert a tabella első harmadában, most először nagyon fájdalmas ránézni a tabellára a szezonban. Az elmaradt meccsünk innentől már nem egy plusz esély, hanem egy kötelezően megnyerendő jellegű összecsapássá formálódott, mert, ahogy felvezetőnkben is rávilágítottunk a déliek elleni meccs elvesztése valóban komoly hatással bírt a helyzetünkre. Most, akárhogy csűrjük-csavarjuk, nagyjából azt mutatja a tabella, hogy hiába játszunk, szervezettebben, itt-ott szebben, hatékonyabban, szerethetőbben, mint az utóbbi években, ugyanott tartunk összességében, mint amikor ez nem így volt. Ezt a képet az némiképp tudja árnyalni, hogy nem egy megszokott dolog az olasz bajnokságban, hogy egyszerre ennyi csapat legyen képes a meccsenkénti két pontos átlag elérésére, vagy annak közvetlen közelében lenni, de az igazság az, hogy így is, úgy is az van, hogy a Rossoneri a 7. helyre csúszott vissza a tabellán pillanatok alatt.